3. Fejezet

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Cyn éppen a bakancsát húzta, amikor helikopter kelepelésthallott a feje fölött. Normális esetben a hang egy pillanatra sem keltette volna fel a figyelmét. Grand Junction mégiscsak egy nagyváros volt. De ez a helikopter nem áthaladt, hanem körözött. Összehúzta a szemöldökét. Egy felülről érkező támadás még egy vámpír számára is túlságosan kirívónak tűnhetett, de... Beleugrott a lábbelijébe, és az ajtó felé rohant, menet közben ellenőrizve a Glock 17-es tárját, és az őrök egyik MP-5-ösére vágyott. Raphael már felöltözött és elment, állítólag telefonálgatott a konferenciateremben.

Kinyitotta a hálószoba ajtaját, és végigrohant a folyosón, futás közben felfedezve, hogy a folyosók túlságosan üresek. Hol voltak az őrök? Elérte a konferenciatermet, és a szíve összeszorult. Üres volt.

Futó léptek dobbanásai a ház bejárata felé terelték a figyelmét, és ő követte a hangot. A helikopter-leszállóhely közel volt a ház elejéhez. Klemens csapatokat küldött? Egy vámpír támadócsapatot? Átkozta magát, amiért nem vette magához a Glockjaextra tárát, azt, amelyikben a vámpírgyilkos lövedékek voltak. A helikopter leszedésére koncentrált, nem vámpírokra.

Megcsúszva befordult a sarkon, a bakancsa megcsúszott a ház nagy előcsarnokába vezető rövid lépcső sima márvány felületén. További húszlábnyi távolság választotta el az öt lépcsőfokot a magas, üvegezett bejárati ajtótól. A tekintete Raphaelre szegeződött. Biztonságiak vették körül, a lépcső tövénél állt, közvetlenül alatta, és várt. De mire? Vagy kire?

Hirtelen több ember jelent meg a látóterében, megvilágítva a bejárati tornác vakító biztonsági lámpái által. Még több vámpír, állapította meg, legalábbis néhányuk erősen felfegyverkezve. És most először vette észre, hogy Juro a bejárati ajtó közelében áll, ébernek, de nem különösebben aggódónak kinézve. Tehát bárki is érkezett, nem volt éppen barát, de ellenség sem.

Az újonnan érkezők örvénylő mozdulatokkal léptek be az előcsarnokba. Juro mondott valamit, amit Cyn nem hallott, majd az egyik vámpír kivált a többiek közül. Válaszolt Jurónak, de nem a nagydarab vámpírra nézett, hanem összevont szemöldökkel a zsúfolt előcsarnokot kutatta, amíg a tekintete meg nem állapodott Raphaelen. A szeme azonnal végigmérte tetőtől-talpig, mintha sérülést keresne, aztán elvigyorodott, ami csakis megkönnyebbülés lehetett.

Cyn csodálkozva figyelte, ahogy a vendég vámpír átsétál az előcsarnokon, és úgy öleli át Raphaelt, mintha rég elveszett testvére lenne. Azonban még elképesztőbb volt, hogy Raphael viszonozta az ölelést, talán egy kicsit kevésbé lelkesen, de ez egy határozott ölelés volt, és Cyn a féltékenység egy csöpp szúrását érezte. Nem volt róla tudomása, hogy Raphael rajta kívül bárki mást is megölelt volna. Még Duncant sem.

– Lucas mindig is ölelgetős volt – mondta egy sima hang a válla fölött.

Röviden hátrapillantott, miközben Jared Lincoln odalépett hozzá, hogy mellé álljon.

– Ez Lucas? – kérdezte.

Jared bólintott.

– A különbség az, hogy soha nem láttam volna, hogy Raphael viszonozza az ölelést.– Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt. – Meglágyítottad őt. Emlékezteted őt arra, milyen embernek lenni.

Cyn felborzolódott a felvetésre, hogy valahogy meggyengítette Raphaelt, a dühét nem a saját maga, hanem Raphael miatt érezte.

– Nem tudom, miről beszélsz! – mondta ridegen.

Jared bocsánatkérően lehajtotta a fejét.

– Nem akartam megsérteni, hölgyem! Épp ellenkezőleg. Lord Raphael annyival hatalmasabb nálunk, hogy néha nehezére esik a kapcsolatteremtés. De ezt valószínűleg te is tudod. Könnyedebben bánik veled, mint bárki mással, akivel valaha is láttam, és én már nagyon régóta vagyok vele. Te jobb lorddá tetted őt.

– Egész jól csinálta, mielőtt megismert engem.

Jared kérdőn nézett rá. – Nem vagyok az ellenséged, Cyn! Lord Raphael az atyám. Többel tartozom neki, mint amit valaha is visszafizethetnék, az életemmel és a szabadságommal. Meghalnék, hogy megvédjem őt!

– De… – mondta cinikusan.

A férfi megvonta a vállát.

– Lord Raphaelt az egész népe szereti, de a népe nem mindig érezte, hogy ő is szereti őket. Védelmezi őket, igen. Megvédi őket az ellenségektől, emberektől és vámpíroktól egyaránt, feltétel nélkül. Nincs nála jobb Lord az egész világon. De te felszabadítottad az érzelmeit. A népe most először érzi a szeretetét és az odaadását is. Ezt nem egyszerűen csak hiszem. Tudom!

Cyn nem tudta, mit mondjon erre. Nem volt biztos benne, hogy Jared állítása igaz, ahogy abban sem, hogy megérdemli ezt a fajta elismerést. És tulajdonképpen az egész témát valahogy kínosnak találta.

– Közel állnak egymáshoz? – kérdezte, témát váltva, miközben állával Raphael és Lucas irányába intett. A két vámpírlord már nem ölelkezett, hanem elmélyülten beszélgettek egymással.

Jared mindentudón elmosolyodott, mintha értette volna, hogy a nő szándékosan tereli el a figyelmét. – Mindig is közel álltak. Lucas a hajón jött át Raphaellel. Ő volt Raphael egyik első gyermeke – ha nem a legelső. A téma sosem került szóba, és én sosem kérdeztem. Valószínűleg már te is tudod, hogy mi, vámpírok mennyire érzékenyek vagyunk az ilyen dolgokra.

Cyn szórakozottan bólintott, figyelmét Raphaelre és Lucasra összpontosítva. Valójában hasonlóan néztek ki, és még az öltözetük is egyforma volt, sötét, jól szabott öltönyöket viseltek, amelyek akár ugyanattól a szabótól is származhattak volna. Tudta, hogy Raphaelé egyedi szabású, és feltételezte, hogy Lucasé is az. Nem volt könnyű az ő méretüknek megfelelő öltözéket szerezni. Az ingük fehér volt, a nyakkendőjük selyem – Raphaelé a kedvenc zafírkékje, míg Lucasé egy feltűnőbb bíborvörös, apró aranyszínű mintával. Cyn jól szórakozott, amikor lefelé nézve felfedezte, hogy Lucas egy pár csillogóra fényezett fekete cowboycsizmát visel az öltönyéhez.

Mégis, a hasonló öltözéknél több volt az, ami miatt a két vámpírlord annyira hasonlított egymásra. Eléggé hasonlítottak egymásra ahhoz, hogy egy felületes szemlélő könnyedén hihette, hogy testvérek. Lucas csak egy hajszálnyival volt alacsonyabb Raphaelnél, és egy kicsit karcsúbb, nem volt annyira izmos. De a vállai ugyanolyan szélesek voltak, és a haja koromfekete, akárcsak Raphaelé. A szemét nem látta, de az arca biztosan jóképű volt. Persze nem olyan szép, mint Raphaelé. Nagyon kevés férfié volt az. De Lucas mintha könnyebben mosolygott volna. Olyan volt, mintha Raphael,az idősebb és felelősebb testvérfiatalabb, gondtalan kisöccse lenne. Vagy, ha nem lett volna az a tény, hogy mindketten a húszas éveik végén járóknak látszanak, akár egy apát és a fiát is nézhette volna. Ezt a jelzéstközvetítette a testbeszédük is, és ha Raphael Lucas atyja volt, akkor ez volt a pontosabb is.

Nagy undorára, ismét belemart a féltékenység Cyn gyomrába. Ennyire bizonytalan volt, hogy nem hagyhatta, hogy Raphael rajta kívül bárki mást is szeressen? Milyen nevetséges!

– Lucas telefonálhatott is volna – mormolta Jared –, de ebben a háborúban a saját szemével kellett látnia, hogy Raphael sértetlen.

– Mi köze van ehhez a háborúnak?

Jared rosszallóan felvonta az egyik vállát. – Lucas nagyon erőteljes, de a háború miatt most az erőszak finom határán egyensúlyoz. És ezer dolgot felügyel egyszerre. Amikor ma reggel bárki is volt az, aki próbálta megölni Raphaelt, Lucas úgy érezhette, mintha kést döftek volna a szívébe. És mivel fizikailag olyan közel volt – a farmja alig több mint hatszáz mérföldre van innen, egy rövid repülőútnyi távolság egy magángéppel –, egy telefonbeszélgetés nem lett volna elég. Ide kellett jönnie, hogy személyesen is meggyőződjön.

– Nem értem! Tudom, hogy Raphael kapcsolatban áll a népével, de Lucasnak megvan a saját területe és népe. Ő nincs úgy kötődve Raphaelhez, mint a többiek!

– Nem ugyanúgy, nem. És igazad van. Sokszor gyengül a kapcsolat az atyja és a gyermeke között, amint a gyermek a saját útjára lép. Lehet, hogy megmarad hosszútávon az elfogultság, de semmi több, hacsak nem szélsőségeseka körülmények. De nem kötelező, hogy így legyen, és főleg nem, ha hatalmas vámpírokról van szó. Lucas uralja a saját területét, de a Raphaelhez fűződő köteléke ugyanolyan erős, ahogy korábban is. A Raphael iránti hűség mélyen gyökerezik, Cyn, és ebben a kérdésben személyes tapasztalataim alapján beszélek.

– Mi a helyzet Duncannel? Miért nem hívott legalább?

Jared halkan felnevetett.

– Duncan és én telefonon beszéltünk, amikor ez történt. Addig nem tette le, amíg személyesen meg nem néztem Lord Raphaelt, és nem jelentettem, hogy sértetlen. És mire visszamentem a telefonhoz, ő már előkészítette a gépét, biztos, ami biztos.

Cyn némán tanulmányozta Jaredet. Annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Duncan pótolhatatlan, hogy talán nem is adott Jarednek tisztességes esélyt. Raphael azt mondta, hogy nem fogadja el Jaredet a hadnagyának, ha Cyn tiltakozik, de milyen jogon tiltakozott volna? És akkor mi van, ha ő nem Duncan volt? Senki sem volt az, és Raphaelnek olyan hadnagyra volt szüksége, akiben megbízik.

– Tudom, hogy a csapatok ma este kimentek, hogy megkeressék az orvlövészt, vagy legalábbis a tartózkodási helyét. Találtak valamit? – kérdezte.

– Nem sokat. Túl sötét van odakint ahhoz, hogy sokat lássunk, még a vámpírlátásnak is. Steve Sipes hajnalban kiküld egy csapatot. Arra számítok, hogy ők többet tudnak majd jelenteni.

Cyn bólintott. – Velük megyek. Láttam a völgyet nappal, és elég jó elképzelésem van arról, hogy hol ásta be magát a lövész.

Jared felsóhajtott. – Juro mondta, hogy nem tudlak majd távol tartani ettől. Azt is mondta, hogy jó vagy benne, úgyhogy akár össze is foghatnánk.

Cyn megvonta a vállát. – Nekem megfelel! – Egyenesen a férfi sötét szemébe nézett. – Szépen játszom, haakarod!

A férfi elmosolyodott, fehér fogai kivillantak a sötét bőréből. – Mindketten ugyanazt akarjuk, Cyn!

– Ennek a bérgyilkosnak a fejét akarom egy karón, közvetlenül amellett a fickó mellett, aki felbérelte. És ami téged illet?

Jared ekkor felnevetett. – Juro azt is mondta, hogy vérszomjas vagy. Figyelmeztetett, hogy ne tévesszen meg a külsőd.

– Juroegy bölcs vámpír. Szóval, megegyeztünk?

– Áll az alku!

Cyn még akart mondani valamit, de elhallgatott, amikor Raphael felé fordult, és kinyújtotta a kezét.

– Lubimaya! – A férfi nem mozdult a szoba másik végéből, de a hangja úgy suttogott a lány fülébe, mintha közvetlenül mellette állna. A lány elmosolyodott az érzésre. A férfi ugyanolyan könnyen mondhatta volna hangosan is a nevét, de ez sokkal meghittebb volt. Gyorsan lement a néhány lépcsőfokon, és csatlakozott a két vámpírhoz, megfogta Raphael felkínált kezét, és hagyta, hogy a férfi az oldalához húzza.

– A párom – mondta Lucasnak. – Cynthia Leighton. Ő pedig Lucas, Cynem. Róla beszélgettünk korábban.

– Lucas – mondta a lány, és kinyújtotta a kezét.

Lucas szeme elismerően nyílt tágra, miközben a tekintete végigvándorolt Cyn testének teljes hosszán, majd újra felfelé. A lány megsértődött volna, de látta a férfi szemében a csillogást, és tudta, hogy a gesztus inkább Raphael piszkálására irányult, mint rá. Megfogta a kezét, és magához húzta volna egy ölelésre, de Cynnek eszébe jutott Jared figyelmeztetése, és készen állt a mozdulatra. Az egyik lábát kissé hátrébb húzta, és minden súlyát ráhelyezte. Lucas, akit meglepett a hirtelen ellenállás, megfogta Cyn kezét, de semmi mást. Úgyis a karjába húzhatta volna, elvégre vámpír volt. De ezzel átlépte volna az erőszak határát, és bár Cyn megértette, hogy a férfi valamilyen játékot játszik – és Raphael volt a kiszemelt célpont –, azt is tudta, hogy nem fogja túlzásba vinni. Raphael talán különleges kapcsolatban állt Lucasszal, de a türelme korlátozott volt, különösen, ha a párjáról volt szó.

Így Lucas csak felnevetett, és beérte azzal, hogy simogatóan megfogta Cyn kezét, és az ajkához emelte egy lágy csókra.

– Micsoda szépség! A pletyka a nyomába sem ér az igazságnak rólad, Cynthia – duruzsolta, ír gyökereinek dallamát visszafogva, de határozottan hallatva. – De azt is hallottam, hogy jobban szereted, ha Cynnek hívnak!

Ahogy a férfi kimondta a nevét, Raphaelre emlékeztette, amikor először találkoztak. Pontosan ugyanolyan érzéki árnyalattal ejtette ki, mintha bűnről beszélne, nem pedig egyszerűen csak a becenevét mondaná. És a bűn, amire gondolt, nem éppen a vasárnapi miséről való kimaradás volt.

Cyn pillantása találkozott a férfi parázsló tekintetével, és jókedvűen felnevetett. Lucas egy pillanatra elfintorodott, de jóindulatúan elvigyorodott.

– Meg kellett próbálnom! – magyarázta hirtelen túláradó jókedvvel. – Muszáj az öreget éberen tartani!

– Gyakorold máshol a csábítást, Lucas! – Raphael könnyedén beszélt, de egyértelműen hallható volt szavaiban a fenyegetés árnyéka, és erősebben szorította Cynt, finoman eltávolítva őt a másik vámpírlordtól.

Lucas kecsesen meghajolt. – Elnézést kérek, atyám! – mondta, hangjából még mindig hallatszott a nevetés. Aztán kiegyenesedett, és mintha átkapcsoltak volna benne egy kapcsolót, ismét halálosan komoly és hatalmas vámpírlord lett belőle. – Beszélnünk kell, uram! Nincs sok időm.

Raphael egyetértően biccentett a fejével, és Cyn felé fordult. – Lubimaya – kezdte, de Cyn félbeszakította.

– Igen, igen, tudom! Szupertitkos vámpírügy. Semmi baj. Nekem is megvan a saját dolgom!

– Cyn! – mondta Raphael, és tiltó hangja figyelmeztetéssé tette a nevét.

– Raphael! – válaszolta a lány, gúnyosan azonosulva a férfi hangneméhez. – Ne aggódj annyira! A házban vagyok, biztonságiakkal körülvéve. Csak telefonálok párat, és kutatok egy kicsit. Nyugi!

Cyn odapillantott, és észrevette, hogy Lucas élénk érdeklődéssel kíséri a közös játékukat, az arckifejezése egyenesen vidám volt. Cyn elfintorodott, majd felnyúlt, hogy megsimogassa Raphael arcát, elsimítva a homlokán lévő ráncokat, majd megsimogatta az arcát. – Jó leszek! Ígérem!

Raphael elkapta a lány kezét, és a hüvelykujjával végigsimított azon a helyen, amelyet Lucas megcsókolt, mintha csak le akarná törölni a másik vámpírt. De ez láthatóan nem volt elég, mert a férfi is a szájához emelte a lány kezét, és pontosan ugyanott hagyta a saját hosszan tartó csókját. – Nem maradok sokáig – mormogta, majd jelzett Jurónak.

A vámpírok egyszerre csak megindultak, mint egy biztonsági minitornádó, felrobogtak a lépcsőn, be a nagy ház mélyére, Raphael és Lucas pedig a vihar középpontjában állt. Cyn figyelte, ahogy elvonulnak, és a fejét ingatta. Nevetséges volt, hogy ennyi biztonsági embernek kellett végigsétálnia a folyosón, különösen a házon belül. De a vámpíroknak ösztönös késztetésük volt megvédeni az urukat, és bár Lucas a barátja volt, hozta magával a saját testőreit, és ők határozottan kívülállók voltak. Ami azt jelentette, hogy Raphael csapatának hasonlóképpen kellett reagálnia, és innen voltakaz eltúlzott biztonsági intézkedések.

Szerencsére a vámpírok őiránta nem éreztek ilyen hűséget. Egyedül haladt végig a folyosón, az ellenkező irányba, amerre a tömeg ment. Azon járt az esze, hogy kit hívhatna fel, és ami még fontosabb, hogyan tudna holnap pár órát egyedül nyomozni... amikor belerohant egy húshegybe.

– Cyn baby!– vigyorgott rá Robbie, teljesen ellazulva, csípőre tett kézzel.

Cyn fintorogva nézett fel rá, és azon tűnődött, honnan került ide.

– Úgy hallom, holnap kalandozni megyünk – mondta Robbie, és tudálékosan rákacsintott.

– Honnan hallottad ezt? – kérdezte mogorván.

– Steve Sipestől, ő pedig Jaredtől hallotta. Ugye nem gondoltad, hogy ezt eltitkolhatod Raphael elől? Ő ennél jobban ismer téged. A pokolba is, mindannyian tudjuk!

Cyn nem szerette, ha a barakkban ő volt a beszélgetés tárgya. Még akkor sem, ha valójában nem is volt barakkjuk. De azt különösen nem szerette, hogy igazuk volt. A fenébe velük!

– Csak elintézek néhány telefont – mondta mogorván, és eltolakodott Robbie mellett.

– Remek! Még nem ittam meg a kávémat.

– Miből gondolod, hogy meghívtak?

Robbiekinyúlt, és úgy felkapta, mintha a nő semmit sem nyomna, majd egy ölelésben magához szorította. Raphaelen kívül ő volt az egyetlen, aki ilyen könnyed gyengédséget mutatott irányába. Az egyetlen, aki merészelte.

– Mert szeretsz engem, édesem! Ismerd be!

Cyn végre elvigyorodott.

– Rendben. Adok neked kávét.– Spekulatívanvégigmérte az egykori zöldsapkást. – És, ha jobban belegondolok, talán te is tudnál nekem segíteni. Ismereteket kell szereznem a mesterlövészekről.

– Igen – mondta Robbie komoran. – Erre már valahogy rájöttem.

 

* * * *

 

Lucas Raphael előtt sétált be a tárgyalóterembe, és még kétlábnyira sem ért be a helyiségbe, amikor már rángatni kezdte a nyakkendőjét.

– Utálom ezeket a dolgokat – mondta, majd levéve a nyakkendőt, a zsebébe dugta. – Nem tudom, hogy vagy képes folyton viselni őket!

– Ez fegyelem kérdése – válaszolta Raphael, hagyva, hogy a hangsúlya mondja ki azt, amit a szavai nem. Hogy Lucasnak súlyos hiányosságai voltak ezen a téren.

Lucas bűntudat nélkül vigyorgott, miközben az egyik bőrszékbe huppant.

– Fegyelmezett vagyok, amikor számít, uram!

– Ma este talán egy kicsit több fegyelemre lett volna szükség, Lucas! Ez a látogatás indiszkrét volt. Ha Klemens tudomást szerez róla, nem marad kétségeafelől, hogy kapcsolatban állunk.

– Tisztelettel, uram...baszódjonmeg Klemens! A gyávának még ahhoz sincs vér a pucájában, hogy személyesen nézzen szembe veled! Felbérel egy átkozott embert, hogy megtegye, méghozzá a távolból.

– Ennek ellenére Klemens mostantól egységes frontként tekint ránk.

– Jó! Remélem, megakad a torkán! Hadd higgye azt, hogy ő hozott össze minket ezzel a gyilkos kis mutatványával.

Raphael apró mosollyal dőlt hátra a székében. Nem helyeselte Lucas ma esti spontán látogatását, de nem is lepte meg. Raphaelnek sok vámpírgyereke volt. Több, mint amennyit könnyedén meg tudott volna számolni, bár mindegyikük nevét fel tudta idézni, ha kellett, és soha nem felejtett el egy arcot sem. De az összes gyermeke közül Lucas különös helyet foglalt el a szívében. Mindig is így volt. Egyesek talán azt mondanák, hogy ez gyengeség, de ő nem értett ezzel egyet. A Lucas iránti szeretete éppúgy nem volt gyengeség, mint a Cyn iránti szeretete sem, és senkit a világon nem szeretett annyira, mint az ő Cynjét.

Lucasban volt valami vitalitás, valami életöröm, amitől egy kicsit fényesebben ragyogott, mint a körülötte lévők. Ez vonzotta Raphaelt hozzá évekkel ezelőtt, amikor Lucas még csak egy felbérelhető utcai tolvaj volt, aki vette a merszet, hogy kifosszaegy mestervámpír zsebét. Raphael meglátott valamit abban a koszos fiatal bűnözőben. Meglátta a jövő vámpírlordját.

És igaza volt. Lucas született vezető volt. Az emberek ezt karizmának neveznék. Raphael magabiztosságnak és bátorságnak hívta. Ha Lucas meghozott egyszer egy döntést, akkor az alapján cselekedett, nem törődve azzal, hogy mások mit gondolnak. Az, hogy arra kényszerült, hogy várjon, és ne tegyen semmit, miközben Klemens a közös határuk mentén fosztogatott, a végsőkig feszítette Lucas türelmét. És a ma esti merényletkísérlet átlépte a határt, sőt, még azon is túllépett. Már nem lehetett visszatartani. Ezután már nem.

Lucas kihúzta magát, és komolyan áthajolt az asztalon.

– Hallottam, hogy Juro megsérült, és kissé merevnek tűnt odakint. Jól van?

– A bal karját összetörte a golyó – erősítette meg Raphael. – Áthaladt rajta, majd behatolt a házba. Szerencsére senki más nem állt az útjában, és a kőkandallóba fúródott.

– Akkor ez két szempontból is szerencsés. Ha előkerül a golyó, sokat elárulhat nekünk.

– Cyn is így tájékoztatott – értett egyet Raphael.

Lucas egész arca felragyogott. Raphael nyíltan ránézett, de ez nem állította meg a másik vámpírt.

– Á, igen! – mondta Lucas tűnődve. – A gyönyörű Cynthia. Feltételezem, ő fogja vezetni a nyomozást. A képességei jól ismertek ezen a területen. Ez persze azt jelenti, hogy ő és én elég szorosan együtt fogunk dolgozni az elkövetkező napokban.

– Lucas! – Raphael nem mondott többet a nevénél, de ez is elég volt. Lucas elvigyorodott, de visszakozott, mélyebbre süllyedt a székében, és egy enyhe, elismerő meghajlással megbiccentette a fejét, ami semmit sem takart a szemében csillogó huncutságból.

– Nyomozunk – mondta Raphael, visszatérve a tárgyra. – Az én Cynemkörbekérdezősködik, Juro pedig az embereivel átfésüli a hegyoldalakat, bár azt mondták, lehet, hogy meg kell várnunk a hajnalt, mielőtt akonkrétkutatás bármi hasznosat találna.

Lucas felemelve a pillantását, egyenesen Raphael szemébe nézett. – Megosztjuk egymással az információkat, uram. De a gyilkos az enyém!

– Az embereim ezt vitatni fogják – felelte Raphael kifejezéstelenül. – Ők is ugyanúgy vágynak a megtorlásra, mint te. A támadás ellenem irányult, az én területemen és az ő felügyeletük alatt.

– De a vámpír, aki felbérelte a gyilkost, hozzám tartozik!

Raphael kíváncsian oldalra döntötte a fejét. – Nem gondolod, hogy Klemens volt az?

– Klemens állt mögötte, ebben nem kételkedem. De ismerem azt a fattyút! Soha nem bérelne fel személyesen egy emberi gyilkost. Biztos küldött egy üzenetet a vonalon. Valaki a tápláléklánc alsóbb fokánvégezte helyette a piszkos munkát, megkereste és felbérelte az emberta munkára. De ez nem fogja megmenteni a seggét! Nem érdekel, hogy csak parancsot teljesített! Bármelyik vámpír is bérelte fel az embert, meg fog halni érte, és Klemens is! – Lucas még közelebb hajolt, és figyelmesen mondta: – Hadd csináljam én, atyám! Az Ön emberei megkaphatják az embert, de én akarom azt a vámpírt, aki felbérelte! Szinte biztos, hogy az én, vagy Klemens területén rejtőzik.

Raphael egyetértően bólintott. Végtére is, Lucas most éppen azért állt háborúban, mert tiszteletben tartotta, amit Raphael tenni próbált. Néhány vámpírja biztosan meghal, mire ez befejeződik, talán még maga Lucas is. Bár ha Raphael valóban úgy gondolta volna, hogy Lucas nem képes legyőzni Klemenst, ő lett volna az első, aki lebeszéli őt erről a háborúról. Raphael túl sok gyermekét vesztette el az utóbbi időben. Nem volt szüksége arra, hogy tovább bővüljön ez a lista.

De ha Lucas vállalta a kockázatot, akkor megérdemelte a megtiszteltetés egy részét is. És Lucasnak fontos volt, hogy ő legyen az, aki elpusztítja azt a vámpírt, aki Raphael után ment. Ez a halál, és a halálesetek, amelyek minden bizonnyal kísérik majd, üzenetet küldenének Klemensnek – akár szövetségesek voltak Lucas és Raphael a merénylet előtt, akár nem, most már azok voltak. És Klemens egy kicsit kevésbé aludna nyugodtan, ha tudomást szerez majd róla.

Ugyanakkor Raphael tudta, hogy Cyn mélységesen elégedetlen lesz ezzel a megállapodással. Megtámadták a párját, és ő vért akart. Minden birtoklási vágya ellenére akár vámpír is lehetett volna, amikor róla volt szó. Raphael az övé volt, és nem bocsátott meg senkinek, aki bántani próbálta. És ő elég hiú volt ahhoz, hogy tetsszen neki ez a gondolat.

– Klemens és a vámpír problémamegoldója a tiéd – erősítette meg Raphael. – De az emberi bérgyilkos az enyém!

– Megegyeztünk! – mondta Lucas azonnal.

– Igen – húzta el Raphael szórakozva. – Most már csak azt kell kiderítenünk, ki tette, és be kell bizonyítanunk, hogy Klemens állt mögötte.

– Nincs szükségem bizonyítékra Klemens ellen! Így is, úgy is meghal!

– Ez igaz...– Raphael elhallgatott, amikor megcsörrent a mobilja. A hívásazonosító jelezte neki, hogy Juro hívja, bár nem volt szüksége a telefonra, hogy ezt tudja. Megnyomta a hívás fogadása gombot. – Juro! – mondta.

– Uram – kezdte Juro. – Megtaláltuk a golyót.

– Kiváló! Lent vagy a biztonságiaknál?

– Igen, uram!

– Lucas és én hamarosan ott leszünk. Kérd meg Cynt, hogy csatlakozzon hozzánk, kérlek!

Lucas várakozóan nézett rá, úgy tett, mintha nem hallotta volna a beszélgetés minden szavát. Vagy talán tényleg elég udvarias volt ahhoz, hogy ne hallgassa ki a beszélgetést. Valószínűleg az előbbi. Végül is Lucasról volt szó.

– Gyere! Jurónak van néhány információja számunkra.

 

* * * *

 

– Felhívtad már Murphyt?– Ez volt az első kérdés, amit Robbie feltett Cynnek, miután maguk mögött hagyták a vámpírokat, és elindultak a hálószobai lakosztály nappalijának beugrója felé, ahol a lány egy kis beépített asztalra tette a laptopját.

– Az volt az első dolgom – biztosította a lány. – Valójában...– Az órájára pillantott. – …Még fél óra, és visszahívom.–Letelepedett a székbe, hátradőlt, és az ölébe vette a laptopot.

– Mondj el mindent, amit a mesterlövészekről tudsz! – mondta Robbie-nak, és gépelésre felkészülve, felemelte az ujjait.

Robbie zavartan nézett rá.

– Mi az? – követelte a lány.

– Cyn bébi, borzasztó sokat tudok a mesterlövészekről. Különben is, nem vagyok benne biztos, hogy amivel itt dolgod van, az tényleg mesterlövész.

– Ki más lehetne? Ha reggel azonosítjuk a lövészfészkét – és meg fog történni –, fogadok, hogy legalább 700 méter távolságban lesz.

– Édesem, a mostani fegyvereinkkel sokan képesek lennének ilyen lövésre. Különben is, a legtöbb mesterlövész, akit ismertem, soha nem lett volna bérgyilkos. Amikor lejárt a szolgálatuk, hazamentek a feleségükhöz és a gyerekeikhez. Nem kezdtek pénzért embereket ölni.

– Rob – mondta Cyn türelmesen. – Nem hibáztatom az összes mesterlövészt! Csak azt az egy fickót akarom, aki ezt tette!

– Igen, rendben! Tudom, hogy igazad van. Csak annyi filmben nem megfelelően tálalják a dolgot!

Cyn felhorkant. – Nekem mondod!? Nézd meg, mit csinálnak a vámpírokkal!

Rob felszisszenve nevette el magát. – Megértettem! Oké! Először is, azt hallottam, hogy van egy golyónk. Ez igaz?

– Igen, annak kellene lennie. Hadd hívjam fel Jurót... hoppá, ha már az ördögöt emlegettük – mondta, amikor megcsörrent a telefonja. – Szia! – vette fel, majd miután egy percig hallgatta: – Mindjárt ott leszünk!

Cyn bontotta a kapcsolatot, majd lecsukta a laptopját, és felállt. – Jurónak van néhány adata számunkra.– Vidáman összedörzsölte a kezét. – Nagy tanácskozás odalent a titkos szobában!

Robbie a szemét forgatta. – A dolgok, amik boldoggá tesznek – mondta a fejét ingatva. – Te aztán egy furcsa csaj vagy!

– Igen, de te szeretsz engem! Gyere, majd később hívom fel Murphyt!

 

* * * *

 

Raphael egy pillanatra felnézett, mielőtt Cyn megjelent a biztonsági központ ajtajában, és örömmel látta, hogy Robbielépett be közvetlenül a nő mögött. Megparancsolta az emberi testőrnek, hogy maradjon mellette, mert tudta, hogy ő egyike azon keveseknek, akiket Cyn már nem próbálna lerázni. Raphael a nagy tárgyalóasztal túlsó oldalán ült, amely egy különféle berendezésekkel zsúfolt helyiségbe volt begyömöszölve. Számítógépek és megfigyelőállomások tették ki nagy részét, amelyek manapság alkotnak egy modern biztonsági rendszert. A ház minden egyes centimétere a nap huszonnégy órájában videokamerás megfigyelés alatt állt, és külön biztonsági intézkedések voltak a birtokon lévő három, nappali alvásra szolgáló páncélterem mindegyikénél. A nappali órákban emberek felügyelték a biztonsági konzolt, amely mindhárom alvóhelytől külön szárnyban volt. De ma este, és minden éjjel, amikor Raphael itt tartózkodott, a biztonsági konzolt az ő személyes biztonsági csapata felügyelte.

Juro az egyik sarokba tolt hosszú tárgyalóasztal túlsó végében helyezkedett el. A másik sarokban volt a fegyverraktár, elkerítve a szoba többi részétől, és külön biztonsági intézkedésekkel.

Raphael kihúzta maga mellett a széket, miközben Cyn megkerülte az asztalt. A nő elmosolyodott, és simogatóan a férfi vállára ejtette a kezét, majd lehajolt egy csókért, mielőtt leült volna. Robbie a nő másik oldalán foglalt helyet. Lucas közvetlenül velük szemben ült le, a hadnagyával, Nicholasszal együtt, aki Raphael engedélyével csatlakozott erre az eligazításra. Ha Lucas Klemens és a csatlósa után indul, Nicholasnak legalább annyira tájékozottnak kellett lennie, mint Lucasnak.

Velük egy oldalon, Jared az asztal másik végére ült, oda, ahol most Juro állt, hogy megkezdje az eligazítást.

– Atyám – mondta Juro, és lehajtotta a fejét Raphael irányába. – Uram – tette hozzá, kétkedő pillantást vetve Lucasra, aki csak vigyorgott. A Juro és Lucas közötti ellentét éppoly régi volt, mint az egymás iránti kölcsönös tisztelet.

– A golyót a kandallóból szedtük ki – folytatta Juro –, pontosabban a kandalló feletti falból, amely szerencsére kőből épült, és így elég hatékonyan csapdába ejtette a golyót. Úgy véljük, ez volt a gyilkos által leadott két lövés közül a második. A másikat még keressük, bár amennyire most meg tudjuk állapítani, úgy tűnik, eltérült a pusztaságba. Mint azonban kiderült, a megtalált golyó mindent elárult, amit reméltünk megtudni belőle. Kétséges, hogy az első golyó bármi többet adhatna, mint ami a birtokunkban van.

Raphael látta, hogy Cyn meglepetten pislog mellette. Korábban még soha nem hallotta, hogy Juro teljes eligazítást tartana, és Raphael visszaharapott egy mosolyt a nő reakciója láttán. Nem arról volt szó, hogy Juro nem tudott volna beszélni, egyszerűen csak úgy döntött, hogy nem beszél, amíg nem feltétlenül szükséges. Mint most.

– Ez – emelt fel egy kis műanyag zacskót, amelyben a megtalált lövedéket jelentő, deformálódott fémdarabka volt –, egy ötvenes kaliberű lövedék, amely óriási károkat képes okozni. Nincs kétségem afelől, hogy egy közvetlen fej- vagy szívlövés ezzel a különleges lőszerrel még egy vámpírt is megölne. Az is igaz, hogy egy ilyen lövedék kilövésére alkalmas fegyver nem csendes. És a szabadban, ebben a száraz levegőben szinte lehetetlen lenne hangszigetelni a lövész fészkét, bármennyi ideig is dolgozna rajta. Legalábbis biztosan nem anélkül, hogy a nappali biztonsági szolgálatunk ne venné észre, hogy valaki hangszigetelt rejtekhelyet épít azon a hegyoldalon. Steven Sipes – biccentett Sipes irányába – biztosított arról, hogy a nappali őrök mindenféle szokatlan tevékenységet keresve, rendszeresen pásztázzák távcsővel a környező hegyoldalakat.

– A lövöldözés idején emberi és vámpír őrök is voltak a tetőn és a birtok körül. A naplemente óta még egy óra sem telt el, és még folyamatban volt a műszakváltás. A legtöbb őr hallotta mindkét lövést. Három őr a ház hátsó részén, amely a célkeresztbe került, látta a második lövés torkolattűzét, ami lehetővé tette számunkra, hogy viszonylag gyorsan, de nem elég gyorsan lokalizáljuk a lövész helyzetét. Egy jármű várakozott a domb túloldalán. Sipesnek reggel első dolga lesz kiküldeni egy nyomozócsoportot, hogy alaposan átkutassák, de sikerült megerősíteni a helyszínt és azt, hogy ember volt. Különböző módszerekkel vizsgálódunk a mesterlövészekkel kapcsolatban, valószínűleg volt katonákról lehet szó, tekintettel a lövés nehézségére.

Lucas közbeszólt: – Nem hiszem, hogy a keresést a volt kormányzati mesterlövészekre kellene leszűkíteni. Még abban sem vagyok biztos, hogy mesterlövészeket kellene keresni. Elvégre ez itt Colorado. A pokolba is, itt lakom a szomszédban, Dél-Dakotában, és ott mindenkinek van fegyvere. Férfiaknak, nőknek, még a gyerekeknek is. Az a lövés fél mérföldre volt, tiszta látótávolsággal.

– Én is ezt mondom – mormolta Robbie.

Juro a homlokát ráncolta, de figyelmesen hallgatta Lucas érvelését.

– Egy jól beállított Remington 700-as egy tisztességes távcsővel is képes lenne erre a lövésre – folytatta Lucas. – És ilyenekből tucatnyi van errefelé. A pokolba is, több is van a farmon az arzenálomban, és a saját személyzetemben is vannak vámpírok, akik ugyanolyan jól tudják használni őket, mint bármelyik kormány által képzett mesterlövész!

– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen széles körű a fegyverismereted, Lucas – jegyezte meg Raphael szárazon.

Lucas ferde vigyort villantott rá. – Dél-Dakota az én területem, uram! Ismerem az embereimet, az embereket és a vámpírokat is. De Juro is tudja ezt az egész baromságot! Csak azért hagyja, hogy beszéljek, mert ő az az erős, hallgatag típus.

– Amivel még téged senki sem vádolt! – vágott vissza Juro hűvösen.

De Lucas csak nevetett. – Ez igaz! De ez nem vonja el a figyelmet a lényegről. A lövész egyetlen hibája az volt, hogy nem értette meg teljesen a célpontját. Nem ismeri a vámpírokat, és nem számított arra, hogy Raphael olyan gyorsan reagál, mint ahogyan reagált. Ez már önmagában is azt árulja el, hogy ember volt. Ebben egyetértek Juróval és a bájos Cyneddel.

– Ó, micsoda öröm – morogta Cyn.

– A lényeg az – folytatta Lucas, nem zavartatva magát a lány szarkazmusától –, hogy egészen biztosan ember volt. És bárki is bérelte fel – és ugyanolyan biztos vagyok benne, hogy vámpír volt, aki felbérelte –, nem volt szüksége közvetítőre. Egyszerűen csak addig lófrált egy fegyverklubban vagy lőtéren, amíg nem talált egy olyan fickót, akinek megvolt a képessége és a fegyvere. Megszervez egy privát pillanatot, és voilá, a vámpír-problémamegoldónk máris a fickó fejében van. Talán felfedezte, hogy a fickó utálja a vámpírokat, vagy egyszerűen csak kevés a pénze. Vagy, hé, talán csak titkon egy szociopata, aki mindig is igazán nagyvadakra akart vadászni.

Cyn felháborodottan megmerevedett Raphael mellett. Láthatóan nem szerette, ha valaki nagy- vagy más vadállatként emlegeti őt. De Raphael tudta, hogy Lucas nem sértésnek szánta, és megnyugtatóan Cyn karjára tette a kezét, miközben csak ült, és átgondolta mindazt, amit hallott. Mindannyian őt figyelték, és várták, hogy döntést hozzon, mi legyen a következő lépés. Még Lucas is.

– Hazamegyünk – mondta végül.

– Raphael, ne!– tiltakozott Cyn azonnal. – Ez a fickó nem fog leállni, csak mert elhagyod Coloradót!

– Egyet kell értenem vele, uram– mondta Robbie halkan. – Most két dühös vámpír van a nyomában!Ön nyilvánvalóan, de ott van az a vámpír is, aki felbérelte, és aki valószínűleg előre kifizette a díja legalább egy részét. Az ember kétségbeesetten be akarja fejezni a munkát, mielőtt valaki velevégezne.

– Pontosan – értett egyet Raphael.

Cyn egy pillanatig zavartan bámult rá, aztán gyönyörű arcán felragyogott a megértés. – Hazai terület – suttogta.

Raphael bólintott. – Ha célpont leszek, akkor az az én feltételeim szerint történik.

– Igen!– értett egyet Cyn.

– Igen – mondta vontatottan Lucas. – És Raphael egy nagyon nagy célpont.

Cyn dühösen fordult felé. – Ne merészeld azt sugallni, hogy kockáztatnám...

– Béke, Cynem – mondta Raphael, kezét a lány ökölbe szorított kezére téve, és végigsimítvaaz ujjain. – Lucas csupán önmagát adja.

– Isten őrizzen minket – motyogta Jared, és Lucas irányába vigyorgott.

Lucas összeszűkült szemmel pillantott Jaredre, de visszafordult Cyn felé, és a szívére tette a kezét. – Elnézést, hölgyem, de félreértette az aggodalmamat! Nem arról volt szó, hogy ön semmibe venné Raphael biztonságát, hanem arról, hogy Raphael hajlandó célponttá tenni saját magát – mondta, és szavai élesebbre váltottak, amikor a tekintetét Raphaelre irányította. – Bölcs dolog ez, uram?

– Egyáltalán nem bölcs – erősködött a nő, és dühös pillantást vetett Raphael irányába. – És nem hiszem el, hogy bármelyikőtök is ilyen drasztikus intézkedést fontolgatna a játék ilyen korai szakaszában. Még át sem kutattuk a lövész rejtekhelyét. Sietve kellett távoznia, ami azt jelenti, hogy jó eséllyel hátrahagyott valamit, valamit, ami legalább az azonosításában segíthet. De Raphaelnek egy dologban igaza van.

– Örülök, hogy így gondolod – mondta Raphael szelíden. Lucas elvigyorodott.

– L. A. nekem is az otthonom – folytatta Cyn, figyelmen kívül hagyva a férfit. – Vannak kapcsolataim az ottani bűnüldöző szerveknél. És ha sikerül akár csak részlegesen is megszereznünk a személyazonosságot, akkor ki tudom adni a hátsó csatornákon keresztül. Talán még azelőtt elkaphatjuk, hogy esélye lenne újra próbálkozni. És még ha nem is sikerül, akkor is sokkal többet tudok elérni ott, mint itt.

– Valóban – mondta Raphael –, de egyvalamit tisztázni szeretnék, Cyn!Mikapjuk el őt! Nem akarom, hogy az emberi rendőrség előbb érjen hozzá!

A lány komoran bólintott, anélkül is megértette az indokait, hogy hangosan kimondta volna. Akadálymentes hozzáférést akartak a lövöldözőhöz. Ki kellett kérdezniük, ki kellett deríteniük, ki fizette, milyen parancsokat kapott. És nem akarták Miranda figyelmeztetésekkel és védőügyvédekkel terhelni saját magukat. Mert a végén ez úgysem számított. Raphael gondoskodni fog róla, hogy a férfi soha többé ne öljön.

 

* * * *

 

Raphael kisétált Lucasszal. A biztonsági emberei, azon kívül, hogy fizikailag elállták volna az útját, mindent megtettek, hogy ne juthasson közelebb az üveg bejárati ajtóhoz, ezért megszánva őket, megállt a márványozott előcsarnok közepén.

– Kérem, ne tegyen semmi ostobaságot, atyám! – mondta Lucas a komolyság egy ritka pillanatában. – Lehet, hogy erőteljesebb, mint mi, de meg lehet ölni! És az teljesen tönkretenné a napomat – tette hozzá, visszatérve a szokásos gunyoros énjéhez.

Raphael hűvös pillantást vetett rá.

– Nem tervezem, hogy meghalok, Lucas! Az én Cynem megölne – mondta komoran, bár hagyta, hogy Lucas lássa az ajkán játszadozó mosolyt.

Lucas felnevetett a végszóra. – Vagy legalábbis felverné a port, mi, atyám? Kemény csaj.

– Igen – mondta Raphael elhúzva. – De ő az én kemény csajom! Ezt ne felejtsd el!

– Mintha tudnám! Vigyázzon magára, uram! És hamarosan találkozunk!

– Viszlát, Lucas!

Raphael figyelte, ahogy Lucas biztonsági emberei átveszik az irányítást, és addig nyüzsögtek körülötte, amíg szinte láthatatlanná vált, megkülönböztethetetlenné a vámpírtestek sűrűjében. Lehet, hogy Raphael volt a bérgyilkos első célpontja, de ez nem jelentette azt, hogy ő volt az egyetlen célpont. Jared Raphael mellé lépett, és csendben várt.

– Azonosítottál már egy helyszínt L.A.-ben?– kérdezte Raphael halkan.

Jared bólintott. – Egy jótékonysági rendezvény, uram. Jövő péntek este. Nagyon magas rangú, de nyilvános helyen. A biztonsági intézkedések erősek lesznek, de a helyszínt szinte lehetetlen lezárni. A fickónknak nem lesz nehéz dolga.

– Csináld!

– Parancsára, uram!

– Mondd, Jared, most, hogy eljött az idő, hogy elhagydColoradót, megbántad a döntésed, hogy csatlakozz hozzám Malibuban?

– Soha, uram! Megtiszteltetés lesz az Ön oldalán szolgálni!

Raphael elmosolyodott magában, elégedett volt Jared válaszával, bár nem is számított másra. Szerencséje volt a gyerekeivel. Meghallotta Cyn hangját a folyosóról, és a mosolya kiszélesedett. És még nagyobb szerencséje volt a párjával. Megfordult, amikor a lány közelebb ért, és fellépkedett az előcsarnok márványlépcsőin, hogy a tetején találkozzanak.

– Már kerestelek – dorombolta a lány, közelebb húzódott a férfihez, és átkarolta a derekát. – Mindjárt hajnalodik, agyaras fiú!

Raphael a lány felemelt arcához hajtotta a fejét, és megcsókolta. Valójában még jó egy óra volt napfelkeltéig, amit Cyn biztosan tudott. A férfi felemelte a száját a nőéről, és Cyn megnyalta az ajkát, mintha csak Raphael ízét kóstolgatná.

– Teljesen igazad van, Cynem – mormogta a férfi. – Jared – szólt hátra a válla fölött, miközben Cynnel elindultak a folyosón a magánlakosztályuk felé –,holnap napnyugtakor indulunk. Aludjatok jól!

 

* * * *

 

Cyn közvetlenül mögötte várakozott, miközben Raphael becsukta és biztosította a páncélterem ajtaját. A nő ölelésébe fordult, Cyn karja a nyaka köré fonódott, miközben komolyan felnézett rá.

– Ígérj meg nekem valamit, Raphael! – mondta a lány, zöld szemei olyan tiszták és komolyak voltak, amilyennek a férfi még nem látta korábban. – Ígérd meg, hogy nem vállalsz semmilyen ostoba kockázatot ezzel a dologgal! Meg fogjuk találni ezt a fickót! Nem kell, hogy célkereszttel parádézz a hátadon!

Raphael elképzelte magát egy céltáblával a zakója hátára tűzve. A szabója megdöbbenne. Átkarolta Cyn derekát, és közelebb vonta magához, csodálkozva, hogy a testük milyen tökéletesen illeszkedik egymáshoz, egyetlen egész két részeként.

– Nem áll szándékomban tétlenül nézni, hogy valami emberi bűnöző céllövöldének használjon, Cynem!

A lány lábujjhegyre állt, és megharapta a férfi állát.

– Ez nem ígéret, agyaras fiú, és ne hidd, hogy nem tudom a különbséget! De egyelőre elfogadom, és csak azért, mert figyelni foglak!

– Csak figyelsz, lubimaya? – kérdezte, és lerángatva magáról öltönyének zakóját, egyik közeli székre dobta azt.

A lány felnevetett, és megcsókolta azt a pontot, amit nemrég még megharapott. – Ha holnap indulunk, akkor azt hiszem, csomagolnom kellene, hm?

Raphael a karjába kapta a lányt, és átsétált vele a szobán.

– Majd reggel összepakolsz! – morogta, és a matracra térdelve eldőlt magukkal a nagy ágyon. Még mindig teljesen felöltözve elnyúlt a lányon, és ízlelgetni kezdte; egy kis csipkedés a nyakán, a nyelvével egy simítás az arcán, egy hosszan tartó csók, ami majdnem megsemmisítette. Felemelve a fejétazt látta, hogy a lány őt figyeli, a szeme már nem tiszta, hanem elködösült a vágytól.

– Szeretlek, Cyn!

– Én is szeretlek, Raphael! Akkor miért van rajtunk még mindig annyi ruha?

A férfi felnevetett. – Telhetetlen, mint mindig! Szerencsére – csípőjét a lányhoz szorította, hagyva, hogy érezze izgalmának kemény hosszát –, megbirkózok a feladattal – tette hozzá önelégülten.

– A beszéd olcsó...Lordom!

Raphael felmordulva lehajtotta a fejét, hogy egy kicsit erősebben harapjon a lány nyakába. Nem szakította fel a bőrt, még nem, de hagyta, hogy a nő megérezze az agyarainak éles hegyét. Cyn szíve a bordáihoz csapódott, a karjai pedig reflexszerűen megfeszültek a férfi körül.

– Raphael – zihálta.

Raphael gyorsan felállt, és levetette a maradék ruháit, éhesen figyelve, ahogy Cyn áthúzza a fején a pulóverét, mielőtt lecsúsztatja a nadrágot és a bugyit a lábáról, és félredobja őket. A melltartója volt az utolsó, egy finom darab valami bézs selyemből, amely olyan volt, mint egy csinos csomagolópapír, amely elszakadva a melleinek valódi szépségétől, szabadon engedték azokat, hogy azután mágnesként vonzzák a férfi tekintetét észak felé.

Alighogy Cyn lecsúsztatta a melltartót a karjáról, Raphael máris rajta volt, hajtva a vágytól, hogy megízlelje puha, aranyló bőrének minden egyes centiméterét. A nyakánál kezdte, és lefelé haladt, végigcsókolta a kecses vállat, fogait a nő törékeny kulcscsontjára zárta. Felmordult, amikor a lány a hajába markolt, megpróbálva még lejjebb sürgetni, majd magában elmosolyodott, amikor ellenállt, a nő pedig frusztráltan felkiáltott. Raphael tovább időzött Cyn vállán, mint egyébként tette volna, hogy demonstrálja dominanciáját, de leginkább azért, hogy kínozza a lányt... amíg az egyik hosszú lábát a dereka köré nem fonta, és elégedetten hümmögve élvezkedni kezdett a combján, körmeit a hátába süllyesztve, hogy a helyén tartsa.

Raphael morogva felfelé nyomult, hogy megpróbálja lerázni Cyn lábát, de a lány kitartott. Mivel a férfi nem volt hajlandó teljes erejét bevetni, attól tartva, hogy fájdalmat okozna a lánynak, inkább a nő mellére terelte a figyelmét, és az egyik mellbimbót a hüvelyk- és mutatóujja között forgatta, addig csípte, amíg szinte szét nem vetette a vér. És mindeközben a másik dús csúcsot a szájában tartotta, szopogatta, a nyelvét körbe-körbe forgatta fölötte, amíg meg nem érezte a felszín alatt a vért, amely alig várta, hogy megízlelje. Óvatosan ráharapott, alig zárva össze a fogait a húsán. Cyn megremegett alatta, aztán várakozón mozdulatlanná vált.

A férfi durván végigsimított a nyelvével a kiemelkedésen, majd felemelte a száját, és ráfújt a lány kipirult, nedves mellének csúcsára. Cyn felnyögött, és csípőjét sürgetően a férfi felé emelte. Raphael azonban csak elégedetten elmosolyodott, és a másik mell felé fordult, a mellbimbó már az ujjai figyelmétől megduzzadt, kipirult a vágytól, dús és feszes volt, mint a legérettebb cseresznye. Raphael megcsodálta buja szépségét, de csak egy másodpercig. Az ilyen príma húst kár volt csak nézni; arra való volt, hogy kiélvezzék.

A szájába vette a lány mellét, egyszer erősen megszívta, majd ráharapott. Cyn felsikoltott, a teste ívbe feszült a férfi alatt, amikor az orgazmus első szikrája végigsokkolta az idegvégződéseit. Raphael felnyalta az apró vércseppeket, nyelvével simogatva a nő mellét. Cyn most már zihált, csípője ritmikusan vonaglott, állandóan mozogva a férfi ágyékán, Raphael farka csúszkálva siklott a nő combjai közötti nedvességben.

De a férfi még nem fejezte be. A másik mellét is a szájába vette, ismét megduzzasztva a mellbimbót, amíg az is a segítségéért könyörgött. Agyarai hosszát a finom húsba nyomta, éles hegyüket végighúzta a mell édes ívén, amíg össze nem zárultak a duzzadt csúcson Cyn ujjai a férfi fejbőrét karistolták, miközben a mellét a szájába nyomta, mire a férfi agyarainak hegye átszúrta a mellbimbó körüli rózsaszínű udvart. Cyn felnyögött a gyönyörtől, a feje ide-oda csapkodott, a teste pedig szinte hullámzott a férfi alatt.

Raphael egyszer megnyalta Cyn mellét, felnyalta az utolsó kortyot, aztán felemelte a csípőjét, és egyetlen, sima mozdulattal belecsúsztatta a farkának fejét a lány lábai közötti bársonyos, nedves redőkbe, majd előredöfött, és beletemetkezett a nő testének barátságos melegébe.

 

* * * *

 

Cyn vonaglott Raphael hatalmas teste alatt, élvezte, ahogy a férfi súlya az ágyba nyomja, de legszívesebben frusztráltan sikoltozott volna, hogy képtelen megmozdítani a férfit! A férfi incselkedett, játszadozott vele. Dühösen dörgölődzött a férfi lábához, körmei a férfi hátába mélyedtek. Érezte a férfi farkának vastagságát a combján, és annyira akarta, hogy mélyen benne legyen. De ugyanakkor, minden más, amit a férfi csinált, olyan átkozottul jó érzés volt, hogy nem akarta, hogy abbahagyja. Egyszerre volt fenséges és frusztráló. Mindenhol érezni akarta a férfit. Azt akarta, hogy tovább nyalogassa és csókolgassa, és igen, harapdálja is. De azt akarta, hogy benne legyen, azt akarta, hogy...

Raphael beleharapott az érzékeny mellbimbójába, és ő felsikoltott, ahogy a mámor szaténos érintéssel végigsimított minden idegszálán. Raphael elégedetten hümmögött, miközben felnyalta a meleg vért, amit Cyn érzett, ahogy végiggördül a melle ívén. Nyöszörögve zihált, reménykedve, hogy a férfi végre elkezdi dugni. Hívogatóan széttárta a lábait, combjait a férfi keskeny csípője köré szorította, és minden egyes mozdulatnál érezte, ahogy a férfi farka puncijának síkos redőihez csusszan. Raphael felemelte a fejét, a lány pedig fenséges várakozással lehunyta a szemét.

De a férfi még nem fejezte be a kínzását. A szája a másik mellére zárult, és olyan erősen megszívta, hogy a lány egészen a lelkéig érezte. Ragyogó érzés támadt – egy villanásnyi fájdalom, amely gyorsan átváltott gyönyörré, ahogy a férfi agyarai végigsúrolták a mell ívét, mielőtt elérték volna a mellbimbóját. Ívbe feszítve a hátát, felkínálta a mellét a férfinak, és felnyögött a gyönyörtől, amikor Raphael agyarai átszúrták a mellbimbóját, amitől a harapásában lévő eufória villámként száguldott végig a mellének apró ereiben, átadva a feszültségét a testének.

Hullámozva vonaglotta férfi alatt, testével simogatva Raphaelt, ujjai a hátát masszírozták a csípőjének a férfiéval szembeni lökésével egy időben, élvezve a férfi izgalmának kemény, bársonyos simogatását a combjai között, amelyek csúszósak és nedvesek voltak a saját nedveitől.

Raphael lenyalta a vért a nő melléről, a vágy friss lökéseit forró drótként küldve egyenesen a mellbimbóitól a csiklójáig. Kissé megemelte a csípőjét, majd a nő puncijának duzzadt ajkai közé merült, a krémes nedvességétől borítva, teljesen kitöltve őt. Hüvelyének belseje kitágult, hogy befogadja a férfi vastagságát, nehéz heréi a fenekéhez csapódtak, amikor Raphael felemelte a lábait, először az egyiket, majd a másikat, amíg a vállára nem kerültek.

Aztán egyszerűen megdugta. Belemerült és kihúzódott, megérintve belső szöveteinek minden érzékeny idegét, miközben kemény hossza minden egyes döféssel egyre mélyebbre hatolt.

Cyn a karjait a férfi köré szorította, annyira elárasztotta az érzés, hogy úgy érezte, széthullik, ha nem kapaszkodik erősen. Raphael morogva mozgott a lány kapaszkodása közepette, minden egyes döfés után szinte teljesen kihúzta magát, mielőtt ismét mélyen a lábai közé csapódott volna.

Cyn méhe lüktetett, amikor az első apró orgazmus végigremegett belső izmainak hosszán, ezer apró ujjal simogatva a férfi farkát. Raphael felnyögött, és lehajtotta a fejét, hogy a lányra nézzen, fekete szemei ezüstös szikrákat szórtak a sötét szobában.

– Cyn! – morogta figyelmeztetően. Mintha irányíthatná a rajta eluralkodni készülő orgazmust. Az ajkába harapott, érezte a vére ízét, de nem segített a fájdalom. Nem, amikor Raphael mozgatta a combjai között a csípőjét, a pénisze bársonnyal borított acélrúdként süllyedt mélyebbre a testében minden egyes lökéssel.

Raphael gyorsan, mint egy kígyó, lehajolt, és lenyalta a vért Cyn ajkáról. Felnyögött, a farka megrándult mélyen a lányban, reagálva a vérének ízére. Mintha ez lett volna a jel, amire Cyn teste várt, átviharzott rajta a finom érzés, amitől a bőre libabőrös lett, a mellbimbói megfeszültek, az idegvégződései fellángoltak. A gyomra megfeszült, ahogy a méhe kezdett összehúzódni.

– Raphael – zihálta. – Nem tudok...

Csak ennyit sikerült kimondania, mielőtt elborította az orgazmusa, mint a partra zúduló hullám. A háta felívelt az ágyról, miközben a puncija összeszorult Raphael farka körül, és ó, Egek, ez annyira nagyon jó érzés volt, hogy nem akarta, hogy abbamaradjon. Pedig biztosan egyetlen emberi test sem lenne képes kezelni a gyönyörnek ezt a túlterhelését. A férfi bőrének minden egyes érintése, az ujjainak kuszasága a fejbőrén, a csípőjének súrlódása a belső combjainak puha bőrén, és mindezeknél is jobban, a férfi farkának siklásabefelé és kifelé, az extázis hullámról hullámra hullámokat küldött a testébe, míg végül felsikoltott, könyörögve, hogy hagyja abba, könyörögve, hogy örökké folytatódjon. Már nem tudta, mit akar. Csak őt akarta.

 

* * * *

 

Raphael felmordult, amikor Cyn puncija megfeszült a farka körül, és olyan erősen szorította, hogy a férfi szinte csapdába esett a nő testének szaténos kesztyűjében. A lány megremegett, és a férfi látta, ahogy izmai hullámzanak, miközben magával ragadja az orgazmusa. Ujjai a férfi vállára szorultak, körmei a bőrébe vájtak, miközben küzdött az orgazmus elsöprő áradatával.

A nő a nevét suttogta, tehetetlenül hangozva, aztán eltűnt, a kép szépsége, ahogy kielégült alatta és körülötte, a nevét kiáltva közben, a teste hullámzott alatta, miközben hánykolódott a szenvedélyük torkában.

Raphael nézte, ahogy farka ki-be mozog a most már csuromvizes punciba, a nő kielégülésének meleg krémje beborította a farkát, megkönnyítve, hogy még mélyebbre hatoljon, a lány hüvelye remegett körülötte, ezernyi érintés, simogatás, fejés, sürgetés, hogy csatlakozzon hozzá.... Az orgazmusa a semmiből jött, a golyóiból indulvavégigsuhant a farkán, annyira megkeményítve, amíg már úgy érezte, hogy a bőre annyira megfeszül, hogy szinte szétrobban, majd a felszabadulása Cyn méhének lövellt, betöltve, magáénak követelve ismét, és mindörökre az övénekjelölve.

Raphael összeomlottCyn felett, egyenként leeresztve az immár ernyedt lábakat, és közben masszírozva a megfeszült izmokat. Belélegezte a lány izgalmának illatát, miközben levegőért kapkodott, majd az oldalára billenvea teste védelmébe húzta a nőt.

Cyn felsóhajtott, és a férfi mellkasára tette a kezét.

– Szeretlek – motyogta álmosan, lehunyt szemmel.

Raphael megcsókolta a lány izzadt homlokát. – Pihenj, Cynem! Holnap kezdődik a vadászat.

– Azt mondtad, „vadászat”?

– Aludj, lubimaya!

A nő hirtelen éberre ébredve felült.

– Válaszolj a kérdésre, agyaras fiú!

Raphael mélyet sóhajtott.

– Ötszáz éve élek, és egy gyerekes becenévre redukálódtam! – De nem is akarta másképp, bár ezt soha nem vallotta volna be.

– Szegény baba – mormogta képmutatóan. – Most pedig válaszolj a kérdésemre!

– Melyik kérdés is volt ez?

Játékosan megpaskolta a férfi mellkasát. – Ezt egy percig sem veszem be! Emlékszel olyan dolgokra, amik álmodban történnek. Mit értettél az alatt, hogy „vadászat”? Azt hittem, az volt az elképzelés, hogy kövessen minket hazáig, hogy elkaphassuk.

Gyorsan, ahogy az csak egy vámpír lehet, Raphael a karjába vonta a lányt, és úgy fordította magukat, amíg a lány ismét alá nem került. – A legjobb vadászok, lubimaya, és biztosíthatlak, hogy én vagyok a legjobb, tudják, hogy a vadászatukat a zsákmányhoz igazítják. Néha a búvóhelyükön kell becserkészni őket; máskor olyan csapdát kell felállítani, amelynek nem tudnak ellenállni, és megvárni, hogy eljöjjenek hozzád.

– Aha, de nem hiszem, hogy túl sok vadász rakná saját magát csalinak egy csapdába, szóval ha ez a terved...

– Ez gyakrabban megtörténik, mint gondolnád, Cynem. De biztosíthatlak, én nem vagyok senkinek a csalija. Ez nem több, mint amit megbeszéltünk. Visszacsalogatjuk ezt a vadászt a saját területünkre, ahol mi vagyunk előnyben.

Cyn kétkedve nézett rá. – Akkor holnap este biztosan indulunk?

A férfi szeretetteljesen megpaskolta a lány fenekét. – Csak ha megengeded, hogy előbb aludjak!

– Mintha meg tudnálak akadályozni – csúfolódott a lány. De hátradőlt, miközben a férfi magukra húzta a takarót, és amikor a nap magával ragadta Raphaelt, a nő már mélyen aludt az oldalán.

 

* * * *

 

Cyn a mobilja csörgésére ébredt. A teljesen sötét szobában vakon nyúlt a készülékért, csak a képernyő kékes csillogása által vezérelve. Annyira felemelte, hogy lássa, ki hívja, és amikor Colin Murphy jóképű arcát látta visszabámulni rá, bűntudatosan hátrapillantott a válla fölött, ahol Raphael mozdulatlanul feküdt nappali álmában. Kigurult az ágyból, és a kis beugró felé vette az irányt, hogy felvegye a hívást. Ösztönösen távolodott el az ágytól. Az értelmével tudta, hogy a hangja nem ébresztheti fel a férfit nappali álmából, és ha a férfi úgy döntene, hogy hallgatózni akar, pokolian messzebbre kellene mennie, mint a szoba másik végébe, hogy ne bukjon le.

De amúgy meg semmi oka sem volt, hogy bűntudatot érezzen. Közte és Colin között soha nem volt semmi romantikus, de Raphael birtoklási vágya nem volt racionális dolog. És tudta, hogy a férfi nem örült annak, hogy egyáltalán felhívta Murphyt. Mindez arra késztette, hogy tolvajként osonjon át a szobán, hogy felvegye a saját átkozott mobilját.

– Szia, Murphy! – mondta halkan.

– Leighton! Ugye tudod, hogy a pasid nem hall téged napközben?

Szégyen hevítette Cyn arcát, és legszívesebben felcsattanva visszavágott volna, de uralkodott a reakcióján. Nem Murphy hibája volt, hogy úgy viselkedett, mint egy idióta. Különben is, ha a pasi megtudta volna, hogy ez idegesítette őt, sosem hagyta volna annyiban.

– Bocsánat – mondta normális hangerővel. – Ez automatikus. Mid van a számomra?

– Nem sok minden. Kiküldtem az érdeklődőket, de a bérbe vehető mesterlövészek eléggé idegbajos társaság. Nem éppen a törvények szerint működnek, és túl sokan közülük megtanultak paranoiásnak lenni Sam bácsi jóvoltából. Meg kell erősítenem a jóhiszeműségemet, mielőtt bárki szóba állna velem, és ez nem könnyű. Különösen, mivel mindketten tudjuk, hogy ha sikerül egy nevet szereznem, akkor átadom neked, hogy a pasid addig kínozhassa a szerencsétlent, amíg ki nem leheli a lelkét.

– Alternatív megoldásként a barátnőd is megkínozhatná őt, hogy ugyanerre a végeredményre jusson – mondta Cyn kedvesen. Elvégre egyikük sem egy unalmas könyvelővel volt párosítva. Sophia ugyanolyan kegyetlen volt, mint Raphael, ha arról volt szó, hogy megkapja, amit akar.

– Igen, de amikor ezt csinálja, az pokolian szexi.

– Nos, ez egyszerűen beteges! Aggódom érted, Murphy!

– Hallottam, hogy ez ráncokat okoz. Mindegy, ez nem változtat a tényeken. A régi kapcsolataim tudják, hogy Sophiának dolgozom, és...

– Ezt mondod nekik? Hogy neki dolgozol?

– Semmi közöd hozzá, hogy mit mondok nekik! Tudják, hogy ki ő, hogy mi ő. Így nem valószínű, hogy megadnák nekem egy olyan vállalkozó nevét, akit felbéreltek egy vámpír megölésére.

– Igen – mondta Cyn elgondolkodva.

– Ha bármi kiderül, majd szólok, de jelenleg nem néz ki jól a dolog.

– Köszönöm, hogy megpróbáltad, Murphy! Nagyra értékelem!

– Te is megtennéd ugyanezt értem!

– Igen, megtenném, tudod!

– Ugye nem fogsz sírni vagy ilyesmi?

– Baszódj meg!

– Tessék! Ez az a Leighton, akit ismerek! Hívlak, ha hallok valamit – mondta Murphy, és búcsú nélkül letette a telefont. Tipikus.

Cyn megszakította a hívást, és arra gondolt, hogy alszik még egy órát, mielőtt... a tekintete a telefonja kijelzőjén lévő időpontra esett. Reggel fél nyolc. A francba! Hogy lehetett ilyen késő? Mi van, ha Sipes nélküle ment ki a helyszínre? Még ha tudta is, hogy vele akart menni, Raphael nappali biztonsági főnöke talán nem hívta volna fel, ha nem jelenik meg. Raphael minden embere érzékeny volt a magánéletére, de az emberek még inkább. A fürdőszoba felé igyekezett, és a címjegyzékét lapozgatva Sipes számát kereste, és benyomta, amikor megtalálta.

– Ne indulj el nélkülem! – mondta, amikor a férfi felvette, esélyt sem adva neki, hogy bármit is mondjon.

– Mm. Oké! – A férfi hangját nevetés árnyalta. – Ne aggódj emiatt, Cyn! Ma reggel a műszakváltáskor eligazítottam az embereimet, de miután a vámpírok lementek, külön körbejártam őket, csak hogy biztos legyek benne, hogy mindenki megértette, mit kell keresniük. Nem akarom, hogy még több mesterlövész telepedjen az orrunk elé. A ház minden oldalán két-két fős váltott műszakokat állítottam fel, távcsövekkel. Készen álltam arra is, hogy extra személyzetet hívjak be, de úgy tűnik, ma este hazamegyünk.

– Nekem is ezt mondták. Oké. Fél óra múlva ott leszek!

– Csak nyugodtan! – Ő is búcsú nélkül tette le a kagylót. Talán ez olyan pasis dolog volt.

Szavához híven Cyn harminc perccel később már fent volt. Steve Sipes a folyosón találkozott vele, a másik irányból érkezve három másik őrrel, akik közül az egyik inkább tűnt technikusnak, mint őrnek. Elég fittnek tűnt, és a csípőjére erősítve fegyvert viselt, de az egyik vállán lévő hátizsák és a másik kezében lévő fémtáska között nehéz lett volna időben a fegyverhez jutnia, hogy bármi haszna legyen.

– Tökéletes időzítés – mondta Sipes, és tartotta a lépéstCynnel, miközben lementek a lépcsőn az előcsarnokba, és a nappali bejáraton át kivonultak. Az egyetlen nappal elérhető ajtó eleve túl keskeny volt ahhoz, hogy egynél több felnőtt férjen be egyszerre. Belevágták az egyik acél redőnybe, amely napkeltekor automatikusan leereszkedett, hogy eltakarja az épület minden ajtaját és ablakát, és amelynek kinyitásához tízjegyű biztonsági kódra volt szükség.

– Korábban kimentem oda Juróval és a többiekkel – folytatta Sipes, miközben bepakoltak a várakozó terepjáróba. – Nyilvánvalóan még sötét volt, de biztos benne, hogy megtalálták a helyet, ahol az orvlövész meghúzta magát. Egyetértek vele, főleg most, hogy láttam a helyszínt nappali fényben.

– Ma reggel már jártál ott?– kérdezte Cyn.

– Még nem. De Juro emberei hagytak egy jelzőtáblát, és amint elég világos lett, hogy lássak, felmentem a tetőre. Ellenőrizni akartam a szöget és a látóvonalat a lakosztályod előtti teraszra. És kétségtelen, hogy a lövés onnan jöhetett. Juro szerint ugyanarról a helyről, amit tegnap este javasoltál.

Cyn bólintott. – Ez volt az egyetlen hely, aminek értelme volt. Vagy ez, vagy a lövés sokkal messzebbről jött.

– És miért vállalnál felesleges távolságot, ha nem muszáj, ugye? Ma reggel meghatároztam a távolságot. Körülbelül hétszáztíz méter, plusz-mínusz egy méter. Nagyon is kivitelezhető lövés, de úgy tűnik, ez a bizonyos mesterlövész nem ismeri túl jól a vámpírokat. Nyilvánvalóan nem számolt Raphael reakciósebességével, vagy ami azt illeti, azzal a képességével, hogy hamarabb meghallja a lövést, mint egy ember. Eléggé lenyűgöző. De mindegy is, a lényeg az, hogy a lövész nem tudta, mivel van dolga.

– Pontosan!

Ekkorra már lent voltak a völgy mélyén, és Cyn már látta a narancssárga jelzést, amelyet Juro emberei állítottak fel a hegyoldalon, hogy megjelöljék az orvlövész rejtekhelyét.

– Ez az? – kérdezte feleslegesen.

– Igen.– Sipes megkocogtatta a sofőr vállát. – Ott fogunk leparkolni – mondta, és egy olyan területre mutatott, amely nem messze van magától a hegyfoktól. – Meg akarom nézni, hogy ki tudom-e szúrni az ösvényt, amelyen feljutott oda. A vámpírok tegnap este elég óvatosak voltak, hogy a sziklákon maradjanak, de kétlem, hogy a mesterlövész barátunknak meglenne ez a képessége. És lefogadom, hogy igyekezett gyorsan lemászni, amint rájött, hogy elvétette, és Raphael biztonsági emberei jönnek érte. Így könnyebb lesz megtalálni az útvonalát, és ha szerencsénk van, talán találunk valamit, amit hátrahagyott.

A technikus – Briannek hívták, és Sipes biztosította Cynt,hogy tud is a csípőjén lévő fegyverrel lőni, ha egyszer sikerül kézbe vennie – vezette az utat a hegyoldalon. Könnyen megtalálták az orvlövész útját. Éppen ott volt, ahol leparkolt a teherautójával, amely tiszta nyomokat hagyott a völgy mélyén. Brian magabiztosan közölte velük, hogy az orvlövészük valóban teherautót vezetett, méghozzá négykerék-meghajtásút, bár Cyn elfojtotta a kíváncsiságát a magyarázatára, honnan tudja ezt. Csak az érdekelte, hogy a száraz levegő és a jelentős szellő hiánya jó szolgálatot tett nekik azzal, hogy a keréknyomokat és az orvlövész lábnyomait szinte érintetlen állapotban őrizte meg. A vámpírok, ahogy Sipesazt megerősítette, valóban a hegyfok túloldalán másztak fel, ami szintén szerencsének bizonyult. Véletlenül az volt a legközvetlenebb útvonal, ezért választották a vámpírok, a meredeksége számukra nem jelentett akadályt.

Miután elérték a mesterlövész egykori rejtekhelyét, Cyn kénytelen volt leülni egy kényelmes sziklára, és várni, amíg a törvényszéki technikus elvégzi a dolgát. Frusztráló volt, de még ő is belátta, hogy miért volt bölcs dolog így csinálni. Emellett pokolian unalmas is volt, és azon kapta magát, hogy a völgyben bámulja a saját és Raphael hálószobai lakosztályának redőnyös ablakát. A hely, ahol ült, kissé a lövész pozíciója fölött volt, de majdnem egy vonalban, így közel ugyanazt a kilátást nyújtotta neki a völgyre, amit a férfi is látott. Már azonosították a sziklát, amelyet a férfi a puskája stabilizálásához használt, amit a felszínén lévő apró karcolások mutattak, amelyek a felállított puska kétágú lábaitól származtak. Megpróbálta elképzelni, ahogy a mesterlövész a sziklán hasal, a Remington 700-as puska a kétlábú állványra van állítva, a fegyver tusa a vállához simul, a cső pedig a tolóajtó felé mutat, és várja, hogy Raphael megjelenjen, hogy jöjjön és beszéljen vele. Megpróbálta elképzelni azt a töredéknyi időt, amely aközött telt el, hogy a lövész beállította a célkeresztet, és hogy az ujja elkezdte lenyomnia ravaszt. Vajon elgondolkodott-e azon, hogy ki ez a nagydarab férfi, akit meg akar ölni? Tudta egyáltalán, hogy Raphael vámpír? Érdekelte ez őt?

Valószínűleg nem, gondolta a lány. Ő túlságosan érzelmes volt, érzelmeket fűzött ahhoz, ami a lövész számára csak egy újabb munka volt. Elvégre nem ő volt az első bérgyilkos a világon, és bizonyára nem is az utolsó. De ez a bizonyos gyilkos azt az embert vette célba, akit ő jobban szeretett, mint bárki mást a világon, úgyhogy elnéző volt magával szemben. De nem túlságosan. Elfordította a tekintetét, és a sziklákból álló kis kört vizsgálta, amelyet az orvlövész választott búvóhelyéül. Tényleg ideális hely volt, minden oldalról védve az alkalmi megfigyelésektől. A sziklák körül és között a bozóton letöredezett, vagy összenyomott ágak voltak, ami a lövész jelenlétének bizonyítéka volt, és annak is, hogy valószínűleg a nap nagy részét itt töltötte elrejtőzve. Sipes úgy vélte, hogy előző nap hajnal előtt érkezhetett. De ez nagyrészt azon alapult, hogy Sipes nem akarta elhinni, hogy bárki képes lett volna lehajtani a völgybe, majd felmászni a sziklákra ennyi felszerelést cipelve anélkül, hogy az emberei észrevették volna. Cyn ebben nem volt olyan biztos. Tapasztalatai szerint a biztonsági emberek inkább a közvetlen fenyegetésekre koncentráltak, nem pedig egy közel hétszáz méterre a távolban sziklát mászó fickóra.

Meg volt győződve arról, hogy a lövöldöző legalább néhány           órán keresztül itt rejtőzködött. Ami azt jelentette, hogy bizonyára pakolt magának ellátmányt. Élelemnek elég lehetett az energiaszelet, de a víz elengedhetetlen volt. Sajnos úgy tűnt, hogy a sietős távozása ellenére csodálatra méltó munkát végzett a maga után való takarításban. A technikus, Brian felpillantott rá, miközben leeresztette a kameráját. Közeli felvételeket készített a helyszínről, lefelé a völgyben a ház felé, majd leguggolt, hogy magát a rejtekhelyet is megörökítse, beleértve a sziklákon hátrahagyott különféle nyomokat is extrém közelről.

– Elhibázta – mondta Brian, miközben a fényképezőgépet a magával hozott fémtáskába pakolta –, de profi volt. Rengeteg bizonyíték van arra, hogy valaki járt itt, de egyelőre semmi, amivel konkrétan azonosítani lehetne bárkit is. Reméltem, hogy hanyag lett a sötétben, de eddig semmi.

Cyn tekintete kiélesedett, amikor megpillantott egy fényvillanást az egyhangú felületen.

– Brian – mondta, és mereven bámult. – Ez az, amire gondolok?– A nő a fészken túli hegyre mutatott, arra az oldalra, ahonnan a vámpírok tegnap este a sötétben feljöttek.

A férfi értetlenül nézett rá, majd lassan megfordult, követve az ujja vonalát.

– Óóó,kicsikém – sóhajtotta egy idő után. – Gyere a papához!

 

* * * *

 

– Lehet, hogy semmiség – figyelmeztette BrianCynt, miközben visszatértek a nagy házba. – Sokan jártak már a mi emberünk előtt a dombon. Lehet, hogy az egyik vámpír egyszerűen csak felrúgott egy régi szemetet.

– Persze – értett egyet Cyn készségesen. – De az is lehet, hogy valami. A lövész a nap nagy részében ott ragadt fent. Rengeteg vizet pakolhatott magának. És ha sietve távozott, lehet, hogy észrevétlenül lerúgott egy üres üveget a hegyről, különösen a sötétben.

Brianegy grimasztvágott. – Ne reménykedj! Valószínűleg kesztyűt viselt. De még ha az az ő üvege is, és még ha sikerül is ujjlenyomatot vennem, az semmit sem ér, hacsak nincs valamelyik aktában, amihez hozzáférhetünk.

– Mennyi idő múlva tudjuk meg?

– Amint visszaérek a laborba, tudni fogom, hogy van-e használható ujjlenyomat. De aztán le kell emelnem, és végigküldenem a különböző adatbázisokon egyezést keresve. És még mindig nem tudjuk, hogy ez egyáltalán a mi emberünktől származik-e.

Cyn bólintott, de nem hitt neki. Ez az ő lövészüktől származott. Érezte a zsigereiben.

– Oké, hívj fel, amint megtudsz valamit! Napnyugtakor indulunk.

– Rendben!Én is megyek veletek, de ne aggódj! Raphael gépeinek kommunikációs berendezései felülmúlhatatlanok. Még ha fel is bukkan egy egyezés, amíg a levegőben vagyunk, tudni fogok róla. Feltéve, ha lesz.

– Igen, igen.– Egyébként is, mi volt ez a tudósokkal? Mindig bizonyítékot akarnak. A fenébe!

Elvigyorodott a gondolatra, és még mindig vigyorgott, amikor beütötte a biztonsági kódot, ami visszaengedte a páncélterembe, ahol Raphael mélyen aludt. Megvolt a potenciális bérgyilkosuk. És csak idő kérdése volt, hogy láncra verjék, ahová tartozott.

 

* * * *

 

A megerősítés a levegőben érkezett, miközbenvisszafelé repültek Kaliforniába. Cyn félig szundikált, egy könyvvel az ölében, a fejét pedig Raphael vállára hajtotta. A kora reggeli kirándulásuk és az izgalom miatt, amit találtak, nem sokat aludt a nap folyamán, és alig várta, hogy ma este a saját ágyában aludhasson.

Velük szemben Jared hirtelen hadarni kezdett a Bluetooth-fülesébe. Ránézett Cynre, majd a tekintetét valamiféle néma megértés jegyében Raphaelre fordította. A lány a homlokát ráncolva pillantott egyikükről a másikra, mielőtt a figyelmét Juro látványa ragadta volna meg, aki a székek közötti folyosón közeledett lehajtott fejjel, hogy ne üsse be a fejét a magánrepülőgép mennyezetébe.

– Uram – szólította meg Juro Raphaelt, bár Cynnek is biccentett. – Azonosítottuk a lövöldözőt.

A felbugyogó adrenalintól Cyn hirtelen felébredt.

– Ujjlenyomat?

– Hüvelykujj – javította ki –, de igen. A neve Luther Mars. Volt katona, ahogy gyanítottuk, de az ujjlenyomat-azonosítás két különböző állam letartóztatási nyilvántartásából jött.

– Börtönben ült?

– Több évet a legutóbbi vádpont szerint Illinois államban, gyilkosságban való bűnrészességért. Ez volt az első bűncselekménye, és együttműködött, hogy enyhébb büntetést kapjon. Ezt tovább csökkentette a feltételes szabadlábra helyezés. Úgy tűnik, mintaszerű rab volt. Az előző elítélése két kisebb bűncselekmény miatt volt Minnesotában, amit vádalkuban próbaidőre változtattak.

– Hol van most? – kérdezte Cyn Raphael kezét szorítva.

– Ismeretlen. Az utolsó két találkozót elmulasztotta a felügyelőtisztjével, és jelenleg elfogatóparancs van érvényben ellene.

– Ez nem sokat segít rajtunk – jegyezte meg Jared. Felállt a helyéről, és most aggódó fintorral Juro mellett állt.

– Így több segítséget kapunk a helyi rendőrségtől – javasolta Cyn.

Juro bólintott. – Gondoskodom róla, hogy elterjedjen. Addig is, uram...

– Nem fogok falak mögé bújni, Juro! Minden folytatódik!

JuroCynre pillantott, és úgy tűnt, mintha akarna még valamit mondani, de végül egy bólintással meghajolt Raphael kívánságai előtt. – Ahogy kívánja, uram!

Cyn figyelte, ahogy a nagydarab vámpír visszamegy oda, ahol Brian, a technikus lelkesen dolgozott két külön számítógépen, láthatóan egyáltalán nem szenvedett az alváshiánytól, ami miatt ő ködösnek érezte a fejét. Jared is biccentett feléjük, majd csatlakozott Juróhoz hátul, ahol ők ketten gyorsan elmélyültek egy beszélgetésben.

Cyn még néhány percig figyelte őket, aztán megfordult, és Raphael félig lehunyt szemébe nézett. – Mi a helyzet, Raphael? Valami történik!

A férfi elutasítóan megvonta a vállát.

– Juro azt szeretné, ha biztonságban maradnék a malibui birtokon belül, amíg ezt a Luther Mars nevű személyt el nem kapják. Én ezt visszautasítom.

– Miért? Miért sietsz ennyire, hogy kijuss? Rengeteg olyan éjszaka van, amikor a birtokon belülről intézed az ügyeidet, és soha nem hagyod el. Miért van ez most másképp?

– Ez elvi kérdés, Cynem! Luther MarsotKlemens bérelte fel, hogy megöljön engem. Pontosabban Klemens utasította az egyik vámpírját, hogy bérelje fel, de a tény az marad...Klemens megpróbált meggyilkolni engem. Nem engedhetem meg neki, vagy bárki másnak, hogy azt higgye, megijedtem ettől a bérgyilkostól, vagy hogy Klemensnek sikerült arra kényszerítenie, hogy a saját otthonom falai között gubbasszak!

Cyn szótlanul tanulmányozta őt. Raphael a nő szemébe nézett, fekete szemei ugyanolyan figyelmesek voltak, mint mindig, nem árultak el semmit. Raphael jó volt ebben, a titoktartásban. Még a nő előtt is.

– Ennyi az egész – mondta a lány. – Vámpírpolitika. Neked és Jarednek nincs valami titkos tervetek, hogy becsapjátok ezt a fickót, ahogy arról tegnap beszéltél?

– Nincs terv, Cynem. Ígérem!

Cyn bólintott, szótlanul elfogadva a férfi biztosítékát. De amikor visszatelepedett a székébe, és az ablakon túli fekete égboltot bámulta, nem tudott nem visszaemlékezni a néma egyetértő pillantásra, amit Raphael és Jared váltottak egymással, amikor megérkezett a bérgyilkos személyazonosságát igazoló hír. És elgondolkodott azon, vajon Raphael ígéretei jelentenek-e annyit, mint amennyit ő mindig is gondolt, hogy jelentenek.