4.-Epilógus

  

Negyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Malibu, Kalifornia

 

 

– Milyen nap van ma?

Cyn felpillantott Raphael halkan mormolt kérdésére. Ez volt az első teljes éjszakájuk itthon, és az irodájában ültek, mindketten a héten felgyülemlett postát lapozgatták. Ami sürgős volt, azt Raphael emberei továbbították, de még így is jelentős levél- és üzenethalmok maradtak, amelyeket át kellett tanulmányozni.

A fele egyenesen az iratmegsemmisítőbe került, hogy újrahasznosításra kerüljön. Csak azért hallotta meg Raphael mormogását, mert az pont akkor hangzott fel, amikor elhallgatott a kerepelők zúgása.

Cyn egy pillanatig elgondolkodott. – Szerda, miért?

Raphael egy hivatalos meghívót tartott az ujjai között. A nehéz fehér alapú háttér és az aranyszegély ismerősnek tűnt, és a lány rájött, hogy a saját postájában is van egy ugyanilyen meghívó. Felvette, és a körmét a boríték fedele alá csúsztatta, majd szemügyre vette a benne lévő meghívót.

– Jótékonysági bálba akarsz menni? – kérdezte meglepetten.

– Nem igazán – ismerte be. – De ez a Dakin Corporation egyik kedvenc jótékonysági szervezete. Az egész igazgatótanácsuk ott lesz, köztük MartyHoldrige is, aki a részvényesi közgyűlésen az új jelöltek élén áll. Nem bánnám, ha személyesen is találkozhatnék vele, hogy jobban felmérjem a jellemét.

– Úgy érted, hogy olvasni akarsz a gondolataiban, hogy kiderítsd, csaló-e vagy sem.

Raphael felnézett, és megsemmisítő mosolyt villantott rá.

– Azt is.– Úgy tűnt, még csak most vette észre, hogy a lány is ugyanezt a meghívót tartja. – Te részvényes vagy, Cynem?

– Úgy tűnik. Valószínűleg egy olyan családi bizalmi dolog. Ha kedves leszel hozzám, számodra kedvezően fogok szavazni!

A férfi parázsló pillantást vetett rá – és senki sem tudott úgy parázslani, mint Raphael. – Megígérem, hogy nagyon kedves leszek hozzád!

Cyn szíve megrebbent a mellkasában, és hirtelen azt kívánta, bárcsak lent lennének a hálószobájuk magányában.

Később, Raphael arckifejezése mintha azt mondta volna, aztán elfordult, és a naptáratnézte az iPadjén.

Cyn az öklére támasztotta a fejét, és küzdött a késztetés ellen, hogy nevessen a látványon, ahogy egy ötszáz éves vámpírlord lapozgat az iPadjén.

– Most vasárnap – mormogta a férfi, majd felnézett a nőre.

– Szeretnél kiöltözni ezen a hétvégén, Cynem?

– Most vasárnap? – ismételte meg a lány, ellenőrizve a saját meghívóját. – Ez az a...

De Raphael már felvette a mobiltelefonját, és megnyomta a gyorstárcsázót.

– Jared, most vasárnap este részt veszünk a Dakin rendezvényen. Intézd el a megfelelő előkészületeket, kérlek!

– És mi lesz Luther Marsszal?– kérdezte Cyn, amikor a férfi letette a telefont. – Még mindig odakint van valahol. Alig kezdtük el a keresését, és egy véleményen vagyok Juróval. Tudom, hogy bizonyítanod kell valamit, hogy fityisztmutass Klemensnek, de ennek nem egy ilyen zsúfolt helyen kell történnie, mint ez! Túl könnyű lenne neki rád támadni.

Raphael az asztalára dobta a telefont. – Valójában ez a tökéletes hely arra, hogy minimális kockázattal lássanak. Zártkörű rendezvény, csak meghívottaknak. Mars aligha sétálhat be, és kérhet asztalt. A sok pénz és a politikusok jelenlétében a biztonsági intézkedések szigorúak lesznek, és velem lesznek a saját testőreim is, mint mindig. Ott ugyanolyan biztonságban leszünk, mintha itt maradnánk.

Cyn kételkedett ebben, de Raphael ebben az egy dologban különösen eltökéltnek tűnt. Láttatni akartamagát, hogy ez szemet szúrjon Klemensnek. És egy dologban igaza is volt. A biztonsági intézkedések szigorúak lesznek. Csak remélte, hogy elég szigorúak.

 

* * * *

 

Cyn keresztbe tette a lábát, és hagyta, hogy nyitott orrú cipőjének sarka lazán lelógjon a párnázott bárszék oldalán, miközben szétnézett maga körül, csodálva, amit a rendezvény szervezői elértek. Valahogyan sikerült engedélyt szerezniük arra, hogy egy teljesen működő bankettsátrat állítsanak fel a WillRogersState Park pólópályájának közepén. Azon tűnődött, vajon mennyibe kerülhetett ez az adomány.

– Juro azt üzeni, hogy Raphael találkozója befejeződik, Cyn – szólt hátra Elke a válla fölött. – Már úton vannak visszafelé.

Cyn bólintott, és ivott egy korty jeges vizet, mert ma este csak ennyit engedélyezett magának. Raphael talán könnyedén vette a veszélyt, de ő nem. Jobban szerette volna, ha a férfi a sátorban marad, de amikor a Dakin igazgatótanácsának lehetséges új elnöke beszélgetésre hívta, aligha utasíthatta vissza. Magával vitte az összes testőrét, ami némileg enyhítette Cyn aggodalmát, de most már készen állt arra, hogy visszamenjen befelé. Túl sok sötét rejtekhely volt a parkot körülvevő dombokon.

– Hogyhogy ezek közül az emberek közül egyikük sem jött el az én az adománygyűjtésemre? – kérdezte bosszúsan a barátnője, Lucia. Luci csak pillanatokkal korábban csatlakozott Cynhez a bárban, miután le kellett mondania a saját randevúját az anyja miatt, aki kihasználta az alkalmat, hogy bepótolja a több hete figyelmen kívül hagyott telefonhívásokat.

Cyn unottan szemléltea zsúfolt sátrat, és több ismerős arcot is észrevett.

– Utálom szétrobbantani az önsajnálattal teli buborékodat, Luce, de sokan közülük igen. Különben is... – félbeszakította a mondatot, amikor Lucia szeme riadtan elkerekedett.

Cyn és Elke is kezdett megfordulni. – Mit csinálsz...–kezdte mondani Cyn.

– Sssst – sziszegte Luci. – Ne nézzetek oda, egyikőtök se! Még csak meg se ránduljatok, talán nem fog...óóó, túl késő! Holly riadó!

– Bassza meg! – káromkodott Cyn halkan. – Mit csinál ő...

– Cyndi!– A húga, Holly hangja olyan szívélyes volt, mint szög csikordulása a táblán. Cyn nem látta Hollyt, aki valójában a féltestvére volt, mióta több mint egy éve rajtakapta, hogy megpróbált ellopni néhány személyes aktát az irodájából, hogy eladja a bulvársajtónak.

Holly egyenesen Cyn elé lépett, így a nő már nem tehetett úgy, mintha nem hallotta volna, hogy a húga a nevén szólítja.

– Holly – nyugtázta.

– Cyndi, ugye ismered a vőlegényemet? Charles Bennette, a harmadik. Chucky, drágám, ő a nővérem, Cynthia...– Holly elhallgatott, az arca eltúlzott zavarodottsággal torzult el. – Még mindig Leighton, ugye, Cyndi? Még nem házasodtál meg?

Cyn mentálisan megforgatta a szemét Holly ó-annyira-nyilvánvaló áskálódásán. Mintha érdekelte volna, hogy Holly, vagy bárki más mit gondol a családi állapotáról.

– Szia, Chuck – mondta Cyn lazán, és gondolatban Chuckyt a Pillsbury tésztás fiúhoz hasonlította, akire oly nyilvánvalóan hasonlított. – Holly, emlékszel Luciára, ő pedig Elke.

Holly alig pillantott Elkére, de Charles szeme eközben riadtan kerekedett el, és elhátrált egy lépést, szépen maga és a veszélyes vámpír közé helyezve Hollyt. Micsoda herceg!

Cyn szórakozott pillantást váltott Elkével, majd a húgához fordult. – Szóval, ti ketten gyerekek összeházasodtok, mi?

– Chuck megkérte a kezemet a múlt héten – ismerte be Holly, majd kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa a gyűrűt.

Cyn épp elég kicsinyesnek érezte magát ahhoz, hogy a bal kezével vizsgálja meg Holly gyűrűjét, ami megmutatta a saját elegáns gyémántcsokrát a húga meglehetősen hagyományos eljegyzési gyűrűje mellett.

– Hát nem elbűvölő – gügyögte Cyn, amiről mindenki tudta, hogy az „enyém, milyen szép kis gyémánt” kódja.

Holly visszakapta a kezét.

Lucia, aki mindig is béketeremtő volt, megkérdezte: – Mikor lesz a nagy nap?

Mintha érdekelné, gondolta Cyn undorodva.

– Tavaszi esküvőre gondoltunk, remélhetőleg a jövő hónapban.

– Nem sok idő egy esküvő megszervezésére – jegyezte meg Cyn hirtelen érdeklődve. – Van valami, amiről tudnom kellene, Holly? – kérdezte a húga hasára vetett, nem is olyan finom pillantással.

Holly arckifejezése dühösen megfeszült, de gyorsan kisimult. Túl gyorsan. A gyors váltás Cyn minden érzékszervét riadóztatta. A húga vagy Chucknakprodukálta magát – aki eddig egy szót sem szólt –, vagy szívességet akart.

– Valójában elég kevés az idő, és csak a szerencsének köszönhetjük, hogy ma este összefutottunk veled. Úgyis fel akartalak hívni jövő héten. Arra gondoltunk, milyen romantikus lenne a tengerparton összeházasodni, és mivel Raphaelnek van az a csodálatos birtoka...

– Nem! – szakította félbe Cyn.

Holly többször pislogott. – Micsoda?

– Azt mondtam, hogy nem, Holly! Nem lesz esküvő Raphaelnél, és az én lakásomban sem! Valami más helyet kell találnotok!

– De ilyen közel a dátumhoz, minden helyszín foglalt.

– Nem az én problémám!

Holly ajkai összeszorultak, amitől a feszültség fehér vonalai csúnya barázdákat véstek a szája sarkától a dühtől kipirosodott arcára. – Mindig is egy önző ribanc voltál! – sziszegte Holly, megmutatva az igazi arcát. – Ne tartsd vissza a lélegzeted a meghívásra várva!

Cyn csodálkozva bámult a féltestvérére, de hát Holly mindig is a saját önző kis világában élt. Az igazság az volt, hogy Cynt rúgkapálva kellett volna elrángatniuk arra az esküvőre.

De a lány csak annyit mondott: – Túlélem!

– Gyere, Charles! – mondta Holly bosszúsan. – Vannak fontosabb emberek is, akikkel beszélnünk kell!

– Gondolod, hogy Chucky valaha is beszél?– kérdezte Lucia elgondolkodva, miközben a páros eltűnt a tömegben.

– Ő a húgod?– kérdezte Elkenyilvánvaló hitetlenséggel.

– Féltestvér – javította ki Cyn. – És igen.

– Egyáltalán nem hasonlítotok egymásra.

– Különböző apák.

– Huh!

– És nem, Luci, szerintem Chuck minden idejét evéssel tölti.

– Eléggé... tésztásan néz ki.

A három nő nevetésben tört ki.

– Nem hiszem el, hogy azt hitte...– Cyn hangja elakadt, amikor hirtelen égető fájdalom nyilallt a mellkasába, és kínjában összegörnyedt.

– Cyn?– szólalt meg Luci sürgetően, és megragadta a barátnőjét.

– Raphael – suttogta Cyn kiegyenesedve, és a tekintete csalhatatlanul abba az irányba fordult, ahol Raphaelt otthagyta, miközben a potenciális új Dakin-elnököt térképezte fel. Felállva a bárszékbe kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát.

– Le kell ülnöd – mondta Luci, és lefelé sürgette.

– Nem! – erősködött Cyn, majd egy újabb „nem”, ezúttal erősebben. – Elke!– Futásnak eredt a tömegben, homályosan érzékelve, hogy Elke mellette fut. Az emberek igyekeztek kitérni az útjából, amit megnehezítettek a sikoltozó vendégek, akik vissza, befelétolakodtak a sátorba, próbálvaelmenekülni attól, ami odakint történt.

– Elke! – kiáltotta, és a vámpír testőr már ott is volt. – El kell jutnom Raphaelhez!

Elke megfogta a karját, és félrelökte az embereket, figyelmen kívül hagyva a tiltakozó és felháborodott kiáltásokat. Végül kiszabadultak a tömegből, és szinte teljes sötétségben találták magukat, és egy lélek sem volt a láthatáron. Miért tűnt hirtelen ilyen sötétnek? Korábban nem volt itt kint világítás?

Cyn lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, hagyta, hogy a vérkötelék irányt mutasson neki. Kinyílt a szeme, és tekintete a sátor körül a pólópálya feletti füves domboldalra száguldott. És ott voltak, Raphael vámpír biztonsági emberei, az agyaruk jól láthatóan, ahogy szoros körbe csoportosultak...

– Raphael! – kiáltotta, és felrohant a domboldalra. Cipőjének tűsarkai belesüllyedtek a puha földbe, de nem volt hajlandó időt szakítani arra, hogy megálljon és levegye őket. Raphaelnek szüksége volt rá. A testőrök szétváltak előtte, amikor megcsúszva megállt, majd térdre ereszkedett. Mindenütt vér volt, feketén csillogott a holdfényben. Átitatta Raphael zakóját, és sötét foltként szétterült a fehér ingén.

– Jól van – hallotta, hogy valaki azt mondja, és felpillantva látta, hogy Jared térdel vele szemben.

– Ne mondd, hogy jól van! – csattant fel. – Vérzik! Van nálad kés?

– Kés? – ismételte meg a férfi zavartan. – Miért lenne...

– Mert vérre van szüksége! Mi a fene...

– Lubimaya! – Raphael hangja halk volt, de a lány kezét erősen szorította. A szeme kinyílt, és a lány látta a férfi erejét az ott csillogó ezüstös szikrákban. – Jól vagyok!

– Nem vagy jól – mondta a lány sírós hangon, miközben a férfi testére hajolt, mintha meg akarná védeni a további támadástól. – Meglőttek? Mondtam, hogy nem...

– A vállán érte egy találat. Kilenc milliméteres üreges töltény közelről. A szívet akarta eltalálni, de Raphael hárította a lövést – erősítette meg Jared professzionálishangon. – Juro őrizetbe vette a lövészt.

Zavarodottan emelte a tekintetét Raphael új hadnagyára. Miért nem volt jobban feldúlt? Miért kezelték mindannyian ezt az egészet úgy, mintha nem lenne nagy ügy?

– Luther Mars – tisztázta Jared. – A coloradói mesterlövész. Elkaptuk...

– Tudtad – mondta, és Jaredre, majd a körülötte álló vámpírokra bámult, amíg a tekintete vonakodva vissza nem tért, hogy Raphael szemébe nézzen. – Te szervezted ezt az egészet!

– Cyn – kezdte a férfi, de a lány megrázta a fejét. Nem tudott ezzel foglalkozni. Nem itt, és nem most.

– Nem érdekes! – mondta élénken. Elhúzta volna a kezét a férfi kezéből, de Raphael nem hagyta. – Hol van a limuzin? – kérdezte Jaredtől, lenyelve az őt fojtogató elárultság érzését. – És hol van most Juro?

Jared megérintette a fülhallgatóját, amely összekötötte őt Raphael biztonsági csapatának többi tagjával. – Juro a birtokon fog várni bennünket. Egyenesen oda viszi a Marsot. Raphaelt az egyik terepjáróba tesszük. Az biztonságosabb.

Cyn fel akarta világosítani, hogy kicsit késő már a biztonság miatt aggódni, de nem tette, csak felnézett, amikor a nagy terepjáró feléjük gurult, nem foglalkozva a rendezvény biztonsági szolgálatával és senki mással sem, aki benne volt.

– Menjünk – mondta Jared, jelezve a környező vámpíroknak. Lehajolt, és a karját Raphael sértetlen válla alá helyezte, majd felállt, felemelve magával a sebesült vámpírlordot is.

– Várj!– szólalt meg Cyn kétségbeesetten.

– Semmi baj – nyugtatta meg Raphael nyugodtan. – Tudok járni, Cynem, és jobb is, ha így teszek.

A lány felnézett, és szinte kedvetlenül pillantott a férfi szemébe.

– Gyere velem, lubimaya! – kérte a férfi, tekintete nem tágított.

Cyn elfordította a tekintetét, de bólintott, és a férfi másik oldalára ment, óvatosan a sérült karja alá csúszva.

Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, amíg megtették azt a néhány lépést a terepjáróig. Cyn végig tudatában volt a sok kíváncsi emberi szempárnak, tudta, hogy figyelik, vajon a vámpírlord valóban olyan elpusztíthatatlan-e, mint ahogy a pletykák mondják. Egészen biztos volt benne, hogy nem sokat láthattak, mivel Raphaelt minden oldalról körülvették hatalmas termetű testőrei, de a biztonság kedvéért mosolyt erőltetett az arcára, hogy bárki, aki figyelte esetleg, ne lásson semmi rendellenességet.

Persze ez nem volt igaz. Sok minden nem stimmelt ezen az estén. De ennek semmi köze nem volt a vámpírpolitikához.

 

* * * *

 

Raphael besétált az alagsori fogdába, véres ruhája eltűnt, helyette farmer és pulóver volt rajta. Nem akart most ezzel foglalkozni, nem volt türelme egy hosszú kihallgatáshoz. Valami történt Cynnel, valami rossz. Érezte a lány érzelmi zűrzavarát, a hangulata egyszerre váltakozott a düh a kétségbeesés és az elszántság között. Ez jobban aggasztotta, mint be akarta vallani. Nem beszélt neki a Dakin jótékonysági eseményre vonatkozó terveiről, és természetesen azt sem mondta neki, hogy azt remélik, hogy csapdába tudják csalogatni az orvlövészt. Mindent megtettek, hogy szétterjesszék magas és alacsony körökben egyaránt, hogy ott lesz. Sőt, még odáig is elmentek, hogy Lonnie elindított egy pletykát a vérházban, és a parti tökéletes helyszínnek bizonyult. A Will RogersState Park dombos és fákkal teli terület volt, így egy potenciális merénylőnek rengeteg búvóhelyet adott. Lehetetlen volt biztosítani, akárhány őrt is állítottak.

Juroellene érvelt, hogy Cyn ne tudjon semmit a tervről, de Raphael felülbírálta őt. Cyn soha nem egyezett volna bele, hogy veszélynek tegye ki őt, de ezúttal ez szükséges volt. A lehető leggyorsabban meg kellett szabadulnia ettől a bérgyilkostól. Üzenetet kellett küldenie Klemensnek, hogy kudarcot vallott, és hogy Raphael most már Lucas mellett áll a folyamatban lévő ellenségeskedésükben. Azt akarta, hogy Klemens aggódjon, és azt akarta, hogy Lucas győzzön.

Sóhajtott, és az ablakon keresztül a kihallgatócellába bámult. Innen nem volt menekvés. Ezeket a cellákat vámpíroknak tervezték. Egyetlen ember sem remélhette, hogy kijuthat. Addig nem, amíg ő még az élők között volt.

De a szökés ma este nem volt kérdés, mert ez a bizonyos emberi fogoly nem fogja megérni a következő hajnalt. Raphael addig csak egy dolgot akart ettől az embertől, mégpedig annak a vámpírnak a nevét, aki felbérelte. A többit Juróra és a többiekre hagyná. Fel kell mennie az emeletre, beszélnie kell Cynnel, mielőtt a dühe elragadná tőle.

Figyelmeztetés nélkül kinyitotta a cella ajtaját, és bement Juro és Jared kíséretében. Luther Mars a sarokban ült. A tekintete végigsiklott a három vámpíron, de azonnal megállapodott Raphaelen. Mars nagydarab ember volt, de izmos a zsír alatt. Az arca egyik oldalán heg húzódott, amely áthaladt az állkapcsán és a torkán, mielőtt eltűnt volna a pólója alatt, a szeme pedig egy olyan ember kifejezéstelen tekintetét sugározta, aki szembenézett már a halállal és megmenekült. Ezúttal nem menekülhet meg, de talán még nem is fogta fel ezt.

– Mr. Mars – kezdte Raphael – nem tűnik túlságosan aggódónak.

– Hé, gondolom, még élek, szóval valamiért biztosan szüksége van rám – mondta Mars megvonva a vállát, amennyire a székhez kötöző láncok között lehetősége volt. – Talán azt akarja, hogy visszavigyek egy üzenetet annak a vámpírnak, aki küldött?

– Valóban – értett egyet Raphael. – Bár talán nem az az üzenet, amit elképzel.

Mars rövid, cinikus nevetést hallatott, ami elárulta Raphaelnek, hogy az ember pontosan tudja, hogyan fog végződni ez az éjszaka. – Egy próbát megért – sóhajtott fel Mars. Megrándult, miközben megpróbált még egyszer vállat vonni. – Ha együttműködöm, gyorsan megöl?

– Megpróbáltad meggyilkolni az atyámat! – mondta Jared hitetlenkedve.

– Igen, nos, az a vámpírfattyúpokolian nagy összeget ajánlott nekem, hogy megtegyem.

– És melyik fattyú lehetett az?– érdeklődött Raphael.

– Gyorsan megcsinálod?

Raphaelen volt a sor, hogy megvonja a vállát.

– Minden bizonnyal gyorsabban, mintha ki kellene rángatnom a fejéből! És ne is próbáljon hazudni, Mr. Mars! Biztosíthatom, hogy nem fog sikerülni!

Mars mélyet sóhajtott, és mióta Raphael figyelte az emberi foglyot, most először látott vereséget a vállának megereszkedésében, a tekintete tompaságában.

– Mi a fene! A rohadék neve Alfonso Heintz, legalábbis nekem ezt mondta. Csak egyszer találkoztam vele, egy bárban, St. Paul mellett. Azután minden, beleértve a pénzt és az utasításokat, hogy hol és mikor leszel, egy titkos e-mailben történt.

– Köszönöm – mondta Raphael, majd kinyújtotta az erejét, és megállította az ember szívét. Mars holtan rogyott a láncokra.

– Atyám! – tiltakozott Jared.

– Erre nincs időm, Jared! – mondta Raphael, és a hangja egyértelművé tette, hogy nem lesz vita. Különben is, mi értelme lenne? Az ember halott volt. Kinyitotta a cella ajtaját, alig várta, hogy felmenjen Cynhez.

Mögötte Jared megkérdezte: – Akarja, hogy felhívjam Lucast, és beszéljek neki Heintzről?

– Nem – szólt vissza Raphael a válla fölött. – Majd később felhívom én magam.

 

* * * *

 

Cyn megborzongott a párás levegőben, és szorosabban összehúzta a vállán a takarót. Tudta, hogy be kellene mennie, vagy legalábbis felvennie egy kabátot, de nem tudta rávenni magát, hogy elmozduljon erről a helyről. A malibui tengerpart gyönyörű volt ma este. A hold magasan járt, és a fekete víz ezüstösen csillogott, olyan fényesen, hogy szinte vakított.

A tolóajtó kinyílt mögötte, de ő nem fordult meg.

– Lubimaya – dörmögte Raphael mély hangja, miközben odalépett hozzá, és átkarolta, a mellkasához rántva a lányt.

A lány nem ellenkezett, de nem is lazult el.

Raphael felsóhajtott, lehelete melegen érintette a lány nyakát. – Nem volt igazi kockázat, Cynem. Soha nem voltam veszélyben.

– Meglőttek – gúnyolódott a lány.

– A vállamon. Már gyógyulófélben voltam, mire a birtokra értünk.

– Milyen szerencse, hogy nem néhány centivel lejjebb talált el!

– Cyn, ne csináld ezt!

– Mit ne csináljak? Mi ez, Raphael? Mi lett volna, ha Mars elég okos lett volna ahhoz, hogy ugyanazt a lőszert használja, mint én? Soha nem láttadJabrilt, miután lelőttem azon az éjszakán a sivatagban, de biztosan halott volt. A karó, amit a szívébe döftem, tiszta túlzás volt. Nem vagy legyőzhetetlen, Raphael!Téged is meg lehet ölni.

– Cyn…

– Nem – mondta, és ellökte magát a férfitól. Az rövid ideig visszatartotta, de aztán elengedte, de nem azelőtt, hogy a nő észrevette volna a fájdalmas összerezzenését. Úgy látszik, a válla nem gyógyult meg annyira, mint ahogy állította. Ezt is eltitkolta előle. A lány meg sem lepődött. A férfi szemébe nézett, amikor szembefordult vele. Valamit el akart mondani, és ezt szemtől szemben kellett elmondania.

– Megígérted, Raphael! És hazudtál nekem.

– Nincs szükségem az engedélyedre a műveleteimhez, Cynthia – mondta Raphael feszülten.

– És nem is kérek ilyet! De ne mondj nekem egy dolgot, aztán tegyél valami egészen mást! Ne hazudj nekem arról, hogy...

– Úgy érted, ahogy a múltban oly gyakran tetted? – kérdezte, miközben a saját haragja is felerősödött. – Hányszor osontál ki napközben, pokolian elszántan, hogy akaratom ellenére veszélybe sodord magad?

– Seattle óta nem – tiltakozott Cyn. – Nem azóta...– Elfordította a tekintetét, képtelen volt befejezni.

– Azóta nem, mióta majdnem meghaltál – tette hozzá Raphael. – Mondd ki, Cyn!

– Rendben. Igazad van! Nem, mióta majdnem meghaltam. Hallottam minden szavadat, amikor ott feküdtem az ágyban, Raphael. Hogy megesküdtél, hogy magadat és mindenki mást is magaddal rántasz, ha meghalok. És én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen önző voltam. Mindazok az alkalmak, amikor szembeszálltam veled, csak egy játék volt számomra. Csak egy játék. De hirtelen ez már nem játék volt többé, és nem akartam, hogy te vagy bárki más meghaljon a hülyeségem miatt.

Nem azt kérem, hogy minden döntésedről világosíts fel – folytatta halkan. – Tudom, hogy erre nem vagy képes. De ne hazudj nekem! Lehet, hogy nem értek egyet a döntéseiddel, de majd megoldom. És ha úgy gondolod, hogy nem vagyok képes megbirkózni az életed valóságával, akkor ezt is mondd meg, és én most azonnal elmegyek, és eltűnök az utadból!

– Nem akarom, hogy eltűnj az utamból! – vicsorogta.

Cyn odalépett, és megmarkolta Raphael pulóverét, lehúzva a férfi arcát a sajátjához. – Az életnél is jobban szeretlek, Raphael! De nem hagyom, hogy félrelökj, mint egy szardarabot, amikor neked úgy tetszik!

– Én nem...

– Ha még egyszer ilyet csinálsz, még a következő naplemente előtt eltűnök. Összetörik a szívem, és életem végéig minden nap hiányozni fogsz, de megteszem!

Raphael magához rántotta a lányt, a szorítása olyan erős volt, hogy szinte fájt. – A világ végéig keresnélek! – morogta. – Nem bújhatsz el előlem!

– Nem akarok elbújni előled – mondta a lány, és a hangja megtört az érzelmektől. – Szeretlek!

Raphael némán tanulmányozta a nőt, a szemei ezüstösen villogtak, mint a hold a hullámokon. – Sajnálom – mondta végül. – De volt egy...– Mély lélegzetet vett, majd ehelyett azt mondta: – Sajnálom, lubimaya!

Cyn nagyot nyelt, tudta, milyen nehéz a férfinak bármiért is bocsánatot kérni. Vámpírlord volt, király a saját birodalmában. De a vele szembeni kiállás volt a legnehezebb dolog, amit valaha is tett.

– Mindjárt hajnalodik – mondta Raphael a nő szemébe nézve. Elengedte a lányt, hátralépett, és kinyújtotta a kezét.

Cyn ránézett, a látása elmosódott a könnyektől. Korábban már odáig is eljutott, hogy fontolóra vette, elhagyja a birtokot, és a saját lakásában tölti az éjszakát. De a férfi egyszerűen a nyomába eredt volna, és ő amúgy sem akart elmenni. Soha nem hitte, hogy a problémákat meg lehet oldani azzal, hogy elviharzik, és nem hajlandó beszélni róla.

De ami ennél is több, ha visszautasítja Raphael bocsánatkérését, ha nem hajlandó lefeküdni vele ma reggel, azzal átlép egy olyan határt, amelyet nem lehetett átlépni. És ezzel megbántaná. Nem akartamegbántani. Csak azt akarta, hogy bízzon benne annyira, hogy őszinte legyen vele.

Kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfi kezét.

– Szeretlek, Cynem!

– Tudom – suttogta a lány. – Én is szeretlek.– De nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy vajon elég lesz-e az, hogy szeretik egymást.

 

Epilógus

 

Fordította: Szilvi

 

Dél-Dakota

 

Lucas egy pillanattal azelőtt emelte fel a tekintetét, hogy felhangzott a halk kopogás az irodája ajtaján.

– Gyere be, Magda! – szólította szórakozottan, nem fáradva azzal, hogy felemelje a hangját. Magda vámpír volt, egyike a sajátjainak. Történetesen az ügyvédje is, és ő feltételezte, hogy ennek a látogatásnak köze van ahhoz a kitartó FBI-ügynökhöz, aki végre tájékoztatta őket, hogy a héten érkezik, bár a konkrétumokat illetően bosszantóan homályos volt. Ha bárki másról lett volna szó, szólt volna az őreinek, hogy küldjék vissza az illetőt, néhány hiányzó emlékkel. De ez itt az FBI volt, és a tőlük érkező idézés figyelmen kívül hagyása veszélyes lehetett. Sokkal egyszerűbb volt beszélni a nővel, megválaszolni a kérdéseit, és boldogan, vagy legalábbis elégedetten útjára bocsátani.

Magda a szokásos szexi ringatózásával sétált be az irodájába. Lucas úgy gondolta, ennek talán köze lehet azokhoz a tűsarkú cipőkhöz, amelyeket mindig viselt. Lucas nem volt immunis Magda jelentős bájaira, sőt, meg is kóstolta őket annak idején, amikor átváltoztatta. De nem a szépsége győzte meg arról, hogy vámpírrá tegye. Gyönyörű nőket könnyű volt szerezni, legalábbis Lucas számára. Magda ráadásul nagyon okos volt, és jó ügyvédet nehéz volt találni.

– La femme FBI végre telefonált – tájékoztatta Magda.

– Végre!– mondta Lucas, és félredobta a jelentést, amit éppen olvasott. – Mikor érkezik meg?

– Holnap este.

Lucas elfintorodott. – Megköszönted neki az előzetes értesítést?

– Hé, ő ma este akart jönni. Mondtam neki, hogy ez lehetetlen.

– Szerinted szándékosan tette? Úgy értem, hetek óta játssza a szemérmeset, és hirtelen itt az „azonnal látnom kell téged”ideje?

– Talán. Vagy talán csak...

Megcsörrent Lucas telefonja, és a férfi felemelte az ujját, jelezve Magdának, hogy várjon egy pillanatot. Annak a bizonyos telefonnak a számát csak hét vámpír ismerte, és Lucas felismerte, hogy melyikük hívja.

– Uram! – mondta.

– Lucas – köszöntötte őt Raphael ismerős hangja. – Van egy nevem a számodra.

Lucas tekintete felemelkedett, és találkozott a hadnagya, Nicholas pillantásával, aki türelmetlenül dőlt előre a székén.

– Akkor működött?– kérdezte Lucas Raphaeltől. Lucas tudott az orvlövész csapdába csalogatásának tervéről, bár nem tetszett neki. Most nemcsak azt akarta tudni, hogy a terv működött-e, hanem azt is, hogy mindenki jól van-e az utána történtek után.

– Gyönyörűen működött – ismerte el Raphael – bár az énCynem talán mást mondana neked.

– Ah – mondta Lucas megértően. Raphael bizonyára megsérült, de nyilván nem túlságosan szörnyen, különben Lucas tudta volna. – És a vámpír, aki felbérelte a bérgyilkost? – kérdezte halkan.

– Alfonso Heintz.

– Alfonso Heintz – ismételte meg, és pillantást váltott Nicholasszal. – Jól ismerem őt. Ez lesz az utolsó napfelkeltéje, uram.

– Óvatosan menj, Lucas! – figyelmeztette Raphael. – Nem akarlak elveszíteni emiatt!

Lucas elvigyorodott, és hagyta, hogy megjelenjen a szórakozás a hangjában, amikor azt mondta: – Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, uram! Add át üdvözletemet Cynthiának!

Raphael anélkül tette le a kagylót, hogy ez utóbbira válaszolt volna, amitől Lucas vigyora még szélesebb lett. De amikor felállt az íróasztalától, az arckifejezésében nyoma sem maradt a humornak. Nicholas kérdő pillantást vetett rá.

– Gyűjtsd össze a harcosokat, Nicholas! Meg kell ölnünk egy árulót!

 

Folytatódik...